Sokszor hallottam, ilyen nagyapàd nem lesz több, mint én.

Nem értettem mit jelent ez igazàból. Amikor az élet megértette velem mi az amikor ő màr nincs, màr nem volt többé.

Nem bànom hogy sokat bicikliztem hozzà, hogy szerettem ott lenni, néztük a vízilabdàt, a focit. Ha rossz kedvem volt ott duzzogtam, oda bújtam el.

Aztàn nem volt hovà menni többé.

Évek teltek el azóta, időnként ha otthon vagyok viszek a sírjàra viràgot, de nincs olyan nap hogy ne jutna eszembe.

Főleg jeles alkalmak előtt, mikor a fiú unokàja nősül előbb, nevetek rajta hogy azt mondta félénk sose fog nősülni.

Hogy örülne szegény.

Nekem is örülne, olyan pàrom van, akit ő is szeretne, de nem tàncolt velem a lagzimon. Nem is volt még.

A dédunoka se jött még pedig vàrta.

Mennyit mesélt nekünk a hàborúról elalvàs előtt. Az orosz karonàkról akik gyerekként elvitték és mikor vissza vitték az apjàhoz a kórhàzból nagyon örült, hogy még él. Szilànkot kapott, még én is tapintottam a fején.

A dédnagyapàm elmondàsa szerint az első vilàghàborúban elvesztette az egyik làbàt, később ortopéd cipész lett.

Mesélt az acélvàros fénykoràról ami miatt idejött, na meg a nagyanyàm miatt aki kalauz volt.

Én nem ismertem őt, de nagyapàm szerint a hajam az övé.

Én egy màsik asszonyt ismertem nagyanyàmként. Ő is sokat mesélt nekem Munkàcsról, Trianonról, a mostoha életéről.

Az ő halàluk óta érzem igazàn az idő múlàsàt, hogy elmegy velem az élet.

Most màr làtom a jelenem, de az oszlopok az életemből eltűnnek, vagy tàvolodnak.

A szüleim ketten maradtak közel vagyunk hozzàjuk, viszonylag gyakran talàlkozunk.

Mennyire igaz anyósom mondàsa hiàba mondja fiatalon az ember, hogy én nem leszek olyan mint a szüleim…

Dehogynem, mióta nem velük lakom làtom csak igazàn magamban anyàmat és apàmat.

Sokszor félek vàlasztott életem és a szerelem valahogy nem is tudom hogy írjam, szóval az hogy öregszik mindenki.

Ki tudja ki meddig él, szerencsére jó a viszonyunk de ugyan a ki nem mondott gondolatokat, az el nem mondott történeteket, fàjdalmakat az ember elviszi magàval az örök nyugalomba?

A màsik nagyszüleimet inkàbb emlékfoszlànyokból, a dédszüleimet sírkövekről ismerem.

Ha arra jàrtam amerre laktak elképzeltem ahogy a szőlőkben dolgoznak, traktoroznak.

Érdekes a pàrom csalàdjàban is van innen szàrmazó.

Amíg nem talàltam meg őt valami mindig vonzott oda, a múltat kerestem volna…

Visszatérve nagyapàmra akit a legjobban ismertem, màsodik nagyanyàmmal együtt talàn tőlük ered bennem a hazaszeretet. A tisztelet az idősek irànt és a tàrsam tisztelete.

Mennyire màs a mi vilàgunk hiàba fejlett mégis kiszàmíthatatlan, bizonytalan és félelmetes. Ezt nem a vírusra értem, hanem a munkanélküliségre, az éveken àt tartó pàrkeresésre, a nehezen felnövésre.

Talàn nem lehetett a régi vilàg jobb, hisz ott voltak a hàborúk, mindenki bàrmely percben eltűnhetett örökre. Mindenért keményebben kellett dolgozni. Mégis valahol irigylem őket a képzelt nyugalomért a természetben, a hitért ami a templomba vitte őket, azért hogy még beszéltek egymàssal nem csak a neten lógtak.

Nekünk még megmuttàk mi az kacsàzni a Sajón, szöcskét fogni. De a mai gyerekeknek akiket benyomnak a bölcsibe mit mutatnak a tableten a mesét?

Én örülök hogy apàméknàl tradíció volt a kertészkedés és annyi mindenre megtanított.

A jelenlegi életemben annak örülök hogy vannak rokoni, baràti kapcsolatok.

Nem is panaszkodhatok mert mindenem megvan, csak a munkàmat a gyàrban nem szeretem. Valahonnan a félelmet hozom magammal, félek hogy egyedül maradok egyszer az emlékeimmel. De legalább nekem lesznek.