Emberpróbáló időket élünk. Ez közhely, de sajnos igaz. Abban viszont komoly eltérések lehetnek, ahogyan a nehézségekre reagálunk. Vajon másképp tűrik-e a megpróbáltatásokat a fiatalok?

Eliene Zimmerman pszichológus egy cikkében állítja: születésünk pillanatában és a legközelebbi hozzátartozóinkhoz fűződő kapcsolatainkban – elrejtve –kódolva megvannak a jelek, amelyekből következtethetünk rá, hogyan álljuk a sarat a nehéz helyzetekben. Zimmermant gyermekei apjától, elvált férjétől szakította el egy megrázkódtatás. Elment hozzá, hogy bekísérje egy kórház sürgősségi osztályára, de mire odaért, a férfi meghalt. Kábítószerfüggő volt; a fürdőszoba padlóján hevert. Ez a rettenetes trauma nagyon megviselte az asszonyt: évekbe tellett, mire összeszedte magát. Mint írja, azóta állandó készültség állapotában él. Megtanulta, hogy lehet, sőt kell is tervezni, de tisztában van azzal, hogy bármikor jöhet valami váratlan.

A COVID világjárvány egészségügyi, politikai és társadalmi felfordulást, gazdasági és pénzügyi bizonytalanságot okoz világszerte (szépítő kifejezés ez arra a pusztító hatásra, amit az új koronavírus okozott már eddig is). Ilyen körülmények között gondolkodásunknak, szemléletünknek rugalmasan idomulnia kell az új fejleményekhez – különben elvesztünk. Volt férjének halála és az akkor átélt trauma arra tanította meg Zimmermant, hogy képes legyen megbirkózni a váratlan helyzetekkel, szembenézni a nehézségekkel és megtorpanás nélkül haladni tovább. A cikk érdekes, itt lehet elolvasni eredetiben. A szerző arra a következtetésre jut, hogy felnőtt kori ellenállóképességünk részben örökletes, részben életünk korai szakaszában fejlődik ki, és az átélt megrázkódtatások tanítanak meg minket, hogyan lavírozzunk felnőttként az élet viharos hullámain.

Vagyis nem az életkoron múlik, mennyire vagyunk ellenállók.

Ami erről eszembe jutott, az a csodálatra méltó rugalmasság és kitartás, amit főleg idős embereknél tapasztaltam. Ha elég sokáig élsz, előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor már ahhoz is emberfeletti erőfeszítés kell, hogy reggel kikászálódj az ágyból. Mint a régi viccben: ha arra ébredsz, hogy nem fáj semmid, kezdj el gyanakodni, életben vagy-e még egyáltalán. Ha nem vagy képes rá, hogy összeszedd magad, elvesztél. Ha úgy érzed magad, mint akit egy óriási mozsárban összetörtek és inkább még heverésznél egy kicsit, előbb-utóbb úrrá lesz rajtad a tunyaságnak az a kellemetlen változata, amely óhatatlanul elrontja a hangulatodat. Ha amúgy is hajlamos vagy melankóliára, belecsusszanhatsz egy igazi depresszióba. Márpedig, ahogy Ricky Gervais mondta: egy depressziós embernek azt tanácsolni, hogy szedje össze magát, körülbelül olyan, mintha egy rákos betegnek azt mondanánk: hagyja már abba a daganatai növesztését. Tipikus Gervais-féle durva megfogalmazás, de legalább világos, mire gondol.

Van tehát valami, amiben öreg és fiatal egyforma eséllyel indul a versenyben. Az élet gyakran kemény megpróbáltatásoknak tesz ki minket, de nem a korunkon múlik, hogyan reagálunk. Az állóképesség néhány egyszerű módszerrel fejleszthető:

• Maradjunk a jelen pillanatban és összpontosítsunk arra, amiben erősek vagyunk, mert ha a legrosszabbat próbáljuk elképzelni, az semmire sem vezet, viszont fokozza a szorongást;
• Próbáljunk úgy szembenézni a problémáinkkal, hogy azt döntsük el, hogyan jutunk túl egy-egy részproblémán, de egyszerre mindig csak egyen;
• Érdemes bizakodónak maradni: egy friss felmérés szerint az emberek mintegy kétharmada hamar talpra áll, hála állóképességének;
• Amennyire lehet, őrizzük meg a pozitív szemléletünket;
• Ne fordítsunk sok időt a rossz hírekre; még a szorongató helyzetekben is keressük a kivezető utat, a negatívumon belül is találjunk valami pozitívumot, akármilyen pirinyót;
• Őrizzük meg a morális iránytűnket: a nagy ellenállóképességgel rendelkező emberek szilárdan hisznek benne, hogy szét tudják választani a jót a rossztól, és eszerint hoznak döntéseket;
• Azok, akik két lábbal állnak a földön, általában hisznek valamiben, ami nagyobb náluk; ez lehet vallásos hit is, de akár valamilyen lelki gyakorlat is; egy vallási közösség általában támaszt nyújt, ami szintén segít;
• Akiben erős az ellenállóképesség, nem csak magára gondol: van benne önzetlenség, figyel másokra;
• Az erős emberek elfogadják, hogy bizonyos dolgokon nem tudnak változtatni, és azokra összpontosítanak, amelyeken tudnak;
• A jó ellenállóképességgel rendelkező emberek ritkán magányosak; általában szociális támogató hálózatuk van, amelynek tagjai kölcsönösen segítik egymást.

Dávid Péter