Amikor a szülő a gyermekében látja élete munkájának folytatóját és megőrzőjét, és a gyermek szívesen vállalkozik erre a szerepre, ráadásul adottságai is alkalmassá teszik rá – akkor minden rendben van. Ilyen az eszményi eset. Apa vagy anya, esetleg mindketten együtt, évtizedeken át keményen küzdött valamiért, és ez a valami a gyermeknek ugyanolyan fontos. Olyankor a gyermeket fiatal korától készítik fel a pillanatra, amikor átveszi majd a stafétabotot, és ezt a pillanatot ő repesve várja. Olyankor a váltás pillanata nem jelenti a szülő végleges távozását, sőt: a háttérből, bizalmas tanácsadóként, szeretetteljes figyelemmel követve a gyermek szárnypróbálgatásait, egyengeti csemetéje útját, támogatja kezdő lépéseit, vele örül a sikereinek és vele együtt elemzi az óhatatlanul bekövetkező kudarcok okait. Ideális esetben a fiatal és az idősebb generáció is boldog, a viszonyuk kiegyensúlyozott és egyre szorosabb, a közösen folytatott tevékenység még közelebb hozza őket egymáshoz.

Természetesen van ilyen.

Így születnek a nagy dinasztiák, rengeteg ilyet ismer a világ. A család lehet kiemelkedően sikeres a politikában, a vállalkozások világában, sportban, valamely művészeti ágban, tudományban vagy bármilyen más területen. Akár egy-egy uralkodócsaládra vagy maffiahálózatra is gondolhatunk. Mindannyian ismerünk ilyen dinasztiákat, és némi irigységgel vegyes csodálattal bámuljuk őket. Regények és filmek engednek bepillantást életükbe, és a bennünk lakó kíváncsiskodó (ki ne szeretne mások életébe bekukucskálni olykor?) így kielégülést nyer.

Amikor viszont a gyermek nem tekinti magát a szülői hagyaték várományosának és letéteményesének, érdeklődése és képességei is más irányba vinnék, vagy amikor a szülő nem látja alkalmasnak csemetéjét, hogy a kezébe tegye élete munkájának gyümölcsét, akkor ebből különféle érdekes helyzetek adódhatnak. Megint csak filmek és regények hosszú sora szól erről. Ahogy nemzedékek egymásnak feszülnek, gyakran élet-halál harcot vívnak egymással. Ezt is kedvtelve nézzük és olvassuk: mi lehet izgalmasabb egy család belső konfliktusainál?

S persze tudjuk, az életben semmi sem fekete-fehér (a sakktáblát kivéve), a legtöbb dinasztiában vannak fel-fellobbanó ellentétek, kisebb-nagyobb csetepaték, és a külső szemlélő által gyakran láthatatlan módon, a felszín alatt parázsló szenvedélyek. Aki nem ilyen dinasztikus családban él, beleképzelheti magát egy-egy helyzetbe, esetleg hasonlóságot fedezhet fel saját sorsa és egy-egy dinasztiatag élete között. Imádjuk ezt nézegetni.

Valószínűleg a generációk egymásnak feszülése egyidős a család kialakulásával. Szüleinkhez fűződő kapcsolatunk meghatározó eleme életünknek: személyiségjegyeink kialakulásának, értékrendünk felépülésének. Kicsit leegyszerűsítve a képletet, azt mondhatjuk, hogy kétféle modell létezik: az egyikben a gyermek hasonulni kíván a szüleihez, a másikban épp a szülei ellenében határozza meg magát. Sok tettünkről derül ki (utólag), hogy téves vagy hibás volt, és ez sajnos igaz a gyermekeinkkel kapcsolatos elképzeléseinkre és tetteinkre is. A szülő-gyermek viszony sokkal bonyolultabb annál, minthogy csupán nevelési kérdések összességének tekinthetnénk, ráadásul dinamikusan változik. Nincs igazságosság: ha valaki szülőként jól teljesített, semmi sem szavatolja, hogy idős korában a gyermekétől figyelmet és szerető gondoskodást kap. Az ellenkezőjére is számtalan példa akad: amikor valaki gyatra apai vagy anyai teljesítményt nyújtott, vagy, ami ennél sokkal rosszabb, zaklatta, gyötörte, bántotta a gyermekét, mégis idős korára gyermeke lesz a legfőbb támasza.

Szóval, érdekfeszítő ez a vérvonal-kérdés. Generációk együtt és egymás ellenében. Ezt éljük mindannyian, nap mint nap.

Dávid Péter