A tiszteletről

Mi a tisztelet? Egyszerű kérdés szűkre szabható válaszok nélkül. A tisztelet a világhoz, a másikhoz való viszonyulásunk egy kivételes formája. Oda-vissza ható, kétoldalú hozzáállás, akár egy főkönyvi kivonat: olykor „tartozik, máskor „követel”. Ahol a tiszteletmérleg egyensúlyban van, ott jó együtt lenni, ott kiszámítható élmény egy közösség tagjaként élni.  A tisztelet egy fontos rendezőelv – ha érvényesül, a jó, az erőfeszítés és az arra érdemes elismertetik, a másik mindig meghallgattatik, a vélemény pedig szuverén, szabad. A tisztelet fogalma egy kollektív kód, mely behív egy sor érzést és viselkedésmódot. Elismerés. Nagyrabecsülés. Hódolat. Alázat. Köszönet. Hála. És persze figyelem, mert a tisztelet elsősorban mindig, mindenkor az a befogadó szemléletű jelenlét, amellyel mások felé fordulunk.

A tisztelet az élet minden területén megjelenik. Hogy mennyire így van, azt beszéljék el helyettünk azok, akik ehhez a leginkább értenek. Ebben a most induló sorozatban írókat és más gondolkodókat idézünk meg, hogy az ő tiszteletről írt soraik segítsenek újragondolni viszonyunkat a világhoz és egymáshoz.

Egy szelet tisztelet I.rész

Jókai Anna magyar író- és költőnő rengeteg kitüntetésben részesült pályája során, többek közt a Nemzet Művésze címmel, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas, valamint a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja és a Magyar Művészeti Akadémia tagja is.

Jókai Anna: A tiszteletről

A tisztelet manapság hanyagolt fogalom. Régimódi dolog valakit tisztelni – gondolja az, aki összetéveszti a tiszteletet a meghunyászkodással. A nyegleség, mint modor, divat lett. A riporter már nem csúszik-mászik szerencsére az alanya előtt; ehelyett egyikük-másikuk partnerével foghegyről beszél. A fordítottjára is akad egy példa: a nyilatkozó felül a magas lóra, a kérdezőt semmibe veszi; mint a porszemet, lefricskázza. Pedig az ember nem kevesebb, hanem több lesz azáltal, ha megtanul önmagán kívül mást is – arra érdemeset – tisztelni. Persze az sem mindegy, önmagában mit tisztel: gőgjét, önzését, ravaszkodásait, vagy éppen azt, hogy magasabb Én-jében kifejlesztette már az alázatot, az odaadást, a hálát, amit aztán gyakorolni is képes. Minél őszintébb tisztelettel vagyunk más iránt, annál őszintébb tisztelet illeti meg saját személyünket. A Teremtő is tiszteli teremtményeit: oly nagy mértékben, hogy szabad akaratot adott nekünk, emberkéknek, nem tesz erőszakot lelkünkön, mindössze szeretettel vár, mit is választunk végül… Mi pedig olykor-olykor felháborodva kiáltjuk, egy-egy embertársunk csúfos működését látva: „Hát ez már az Istent se tiszteli?!” Nem bizony! Mert nemcsak fölfelé, a megismert szakrális igazságok irányába kell a devóció, a fej-meghajtó méltánylás tulajdonságát fáradságos belső munkával kialakítanunk, hanem magunk körül – az egyívásúak társaságában is rá kell találnunk erre az érzésre. Észrevenni a másikban a figyelemre méltót, a követendőt, a hasznosat. Az alkotónak kötelessége elismerni a jó szakmunkást, a föld titkaival dolgozó parasztembert, az aranykezű ezermestert – mindazt, amire ő nem képes, de a másik igen. S akkor joggal kérhetjük, hogy az úgynevezett „társadalom” is hallgasson szavunkra, fontosságunkat, szerepünket ne kérdőjelezzék meg. A tisztelet mindig önkéntes; kikövetelni nem lehet – ha már kényszer és félelem vegyül bele, szolgalelkűségnek hívják. Akit igazán tisztelünk, azt szeretjük is, s vágyat érzünk rá, hogy ilyen vagy olyan tekintetben kövessük. Érdekes kísérlet: fölfedezni szűkebb-tágabb környezetünkben azt a jó irányba ható tulajdonságot, ami belőlünk hiányzik. Az eredmény meglepő: színesebb, melegebb, reménykeltőbb lesz az imént még színtelennek, hidegnek, reménytelennek tartott élet. A tisztelet nem tesz vakká: csak az ítéleteinket nemesíti meg. Ha megtanultuk odaadással szemlélni a felettes szellemi-lelki szférát és a körülöttünk lévő világot – már nem nehéz lefelé tekintve ráébredni: mennyire tiszteletreméltó, milyen fenséges is mindaz, ami alattunk áll az evolúcióban: a kő szilárdsága, a növény éteri tisztasága, az állati lét végtelen sokfélesége, a fantasztikus formációk… Mihez is kezdene az ember a természeti világ áldozata nélkül? S mi végre birkózna meg a bajokkal, szenvedéssel, ha nem volna semmi, ami magasabbra vonzza?

A tanítványok lábát mosta meg a Mester – és nem a tanítványok a Mesterét. Ez a Minta.

(1999)

Egy szelet tisztelet II.rész

Az élet és egymás életének tisztelete

A Nobel-békedíjas Albert Schweitzer 1931-ben jegyzett, Életem és gondolataim című önéletrajzi írásában sok más mellett az élet tiszteletéről elmélkedik. Sorai azt a gondolatot húzzák alá, hogy az élniakarás tisztelete szükségszerűen elvezet egymás tiszteletéhez is.

Stock

Albert Schweitzer: Életem és gondolataim, 1931.

„Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel a valódi értékére emelje azt. Az élet igenlése azt jelenti, hogy mélyebbé, bensőségesebbé tesszük az élniakarást, s egyben felmagasztosítjuk.

A gondolkodó ember szükségét érzi annak, hogy ugyanolyan tisztelettel adózzék minden rajta kívül álló életakaratnak, mint a magáénak. Átérzi ezt a másik életet a sajátjába. Jónak tekinti az élet fenntartását és minden fejlődőképes élet lehető legmagasabb értékszintre emelését. Rossznak tekinti az élet megsemmisítését, az élet veszélyeztetését, a fejlődőképes élet növekedésének akadályozását. Ez a gondolati alapon álló erkölcs abszolút alapelve.

Minden eddigi erkölcstan hiányossága, hogy azt hitte, csak az embernek emberhez való viszonyával kell foglalkoznia. Valójában arról van szó, hogyan viszonyuljunk a világmindenséghez és minden benne élő teremtményhez. Az ember csak akkor erkölcsös, ha magát az életet tartja szentnek, a növényekét és az állatokét éppúgy, mint az emberét, és igyekszik a lehetőséghez képest segítséget nyújtani minden szükséget szenvedő életnek.

Csak a tágabb értelemben vett, minden élőre kiterjedő felelősségérzeten alapuló, univerzális erkölcs gyökerezik szilárdan a gondolkodásban. Az ember emberhez való viszonyának erkölcse csupán részlete az erkölcsnek.

Az élet tiszteletének erkölcse tehát magában foglalja mindazt, ami szeretet, odaadás, fájdalomban való részvét, örömben való együttérzés és közös erőfeszítés formájában jelenik meg.

A világ azonban az önmagával meghasonlott életakarat szörnyű színjátékát tárja elénk. Minden lény a másik rovására él, egyik a másikat pusztítja. Csupán a gondolkodó ember életakarata veszi számba a mások életakaratát, és szolidaritást kíván vállalni vele. Az ember azonban képtelen ezt teljesen megvalósítani, mivel ő is alá van vetve e titokzatos és félelmetes törvénynek: kénytelen más életek rovására élni, szüntelenül pusztítani vagy veszélyeztetni a többi életet.

Mint morális lény küzd azért, hogy a lehetőség szerint kivonja magát e szükségszerűség alól, és mint felvilágosult és könyörületes lény tőle telhetőleg meg akarja szüntetni az életakarat megosztottságát. Bizonyságot szeretne adni emberségéről, könnyíteni szeretne a szenvedésen.

Az életnek az életakaratból született, gondolati ihletésű tisztelete tehát magában foglalja mind az életigenlést, mind az erkölcsöt —mégpedig szorosan egymásba fonódva. Igyekszik értéket teremteni, és az emberek — az egyén meg az egész emberiség — anyagi, szellemi és erkölcsi fejlődését szolgáló haladásra törekszik.

 

[…]

Ha az ember elgondolkozik létének s a saját élete és a világot betöltő élet kapcsolatának misztériumán, nem tehet mást, minthogy az élet tiszteletének az elvét alkalmazza a maga életére és a hatókörében lévő életekre. E tiszteletet az élet és a világ erkölcsi igenlésével fogja tanúsítani, és ez minden tettében megnyilvánul majd. Léte összehasonlíthatatlanul nehezebb lesz, mint amikor csak önmagának élt, de egyben sokkal termékenyebb, szebb és boldogabb is. A vegetálás helyett megismeri az igazi életet.”

Egy szelet tisztelet III.rész

Gesztus-e a gesztus?!
Esterházy esete az Ottlik-regénnyel

A magyar irodalomtörténet egyik legmegosztóbb gesztusa volt, amikor Esterházy Péter 1982-ben, Ottlik Géza hetvenedik születésnapján úgy tisztelgett a nagy mester előtt, hogy egyetlen lap egyetlen oldalára lemásolta az Iskola a határon című regény szövegét. A 250 órán át tartó másolás során a regény sorait egymásra írta, a végeredmény egy olvashatatlanná írt rajzlap lett, mellyel egyszerre reprodukálta és dekonstruálta a nagy előd regényét.

Tiszteletadás? Tiszteletlenség?

E történet rámutat a tisztelet és a tiszteletlenség kiismerhetetlenségére. Nincs jól definiált tisztelet, ahogy a tiszteletlenség sem egy egzakt minőség. Tisztelet és tiszteletlenség nem két egymással szemben definiálható fogalom, hiszen e kettő folyamatosan játékban van. Éljük az életünket, tesszük a dolgunkat, van egy vezércsillagként funkcionáló benső szándékunk, és van egy sokdimenziós külső kontextus, ha úgy tetszik, a világmindenség, melyben tettünk, mondandónk valamilyen fogadtatásra talál, értelmet nyer. Utóbbira ritkán van ráhatásunk.

Ottlik Géza és Esterházy Péter, mester és tanítványa. A mester az, akit feltétlenül tisztelünk, miközben a saját utunkat is járjuk. Esterházy Péter azzal, hogy a másolás során egymásra írja a sorokat, felismerhetetlenné teszi az Ottlik-regényt, vagyis úgy írja újra, hogy közben „meg is semmisíti” azt.

Abban a korszakban, amelyben Esterházy elköveti, e sajátos gesztus értelmezhető tiszteletadásként, hiszen a szándék pozitív. Abban a korszakban azonban, amelyben Ottlik ír, mindennek nincs szerepe, Esterházy radikalizmusának értelmezése csak negatív lehet. A gesztus pillanatában két irodalomtörténeti korszak határán járunk, és – miként azt később megjegyzi – Esterházy maga sem számol tiszteletadásának kettős „olvasatával”.

Radnóti Sándor esztéta ’88-ban úgy fogalmaz: „Amikor Esterházy Péter Egyetlen papírlapra lemásolta Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, olvashatatlan idézetet alkotott. Az értelmetlen művészi gesztus áldozatának megható tiszteletadásával rituálisan megölte irodalmi apját.”

E bejegyzés megidézett szövegében Esterházy Péter meséli el, hogy történt mindez kettejük között, a megbántódás helyett hogyan vált átjárhatóvá két generáció szellemisége és munkássága e gesztus által. A modern kor Ottlik Gézája ugyanis nagyon is értette az éppen már a posztmodernbe belearaszoló pályatársat, a következő generációt képviselő Esterházyt, aki nem tett mást, mint radikalizálta azt a már Ottliknál is megjelenő felvetést, hogy a történet elbeszélhetetlen. Az Iskola a határon regény első fejezetének címe: Az elbeszélés nehézségei. Mit tesz Esterházy? Radikálisan továbbgondolja mindezt, a történet nála már nemcsak elbeszélhetetlen, de leírhatatlan is. A regény sorainak egymásra írásával lerombolja az értelmet, egyszerre ír és töröl, és ezzel nemcsak az elbeszélés, de a tiszteletadás nehézségeit is aláhúzza.

„E ponton kicsit mesélni kezdtem a másolásomról, és hogy milyen nehezen váltam meg a kész képtől, mintha a fogamat húzták volna, hogy próbálkoztam mindennel, Fajóval szitanyomatot, hogy inkább azt, de nem lett elég jó, ennek meg örültem, annak, hogy másolhatatlan, aztán belenyugodtam, de rögtön arra gondoltam, hogy majd visszaöröklöm, ilyen humanistán gondoltam, és így is lett, és nagyon jó volt újra birtokolni, szép kép, jó fekete. Ezt meséltem. És hogy Ottlik kicsit azért meg volt lepve, ahogy nézegette ezt a jó feketét. Én nem gondoltam át, mi mindent is jelent ez a gesztus (melyet aztán oly gazdagon elemzett Balassa tanár úr, úgy döntöttem, így mondom, tanár úr, a gobelines esszéjében), elsősorban a tisztelet jelének tartottam, de csinálni főként azért csináltam, mert tudtam előre, hogy szép lesz, írás jön majd írásra, egyre feketülve, és az nagyon szép. Arra például egyáltalán nem gondoltam, hogy olvashatatlanná írok egy könyvet; hogy az én fene nagy tiszteletemben megsemmisítem a könyvet, szétírom, bizony, dekonstruálom – hát erre azután végképp nem. De ez mind igaz. Úgy láttam, Ottlik többet tudott, mint én a képem lehetséges értelmezési, olé, horizontjáról. De kisegítettük magunkat matematikával, képek és regények egy-egy értelmű egymáshoz rendeléséről beszéltünk, s ahogy most egy regényből kép lett, s csakis abból lehetett ez, csakis ez, képből is lehetne regényt írni. Csak hát ugye a vonatkozó függvény, sóhajtottunk gondterhelten. Azt is elmeséltem, hogy összemagázódtunk. Azt mondta, magázódjunk vissza. Hogy már mindenkije oda, akivel magázódott, és hogy ezt így most mentsük meg. Megmentettük. Maga ráér a jövő héten? menjünk el kocsmázni. Jó. Ám azután nem mentünk el.”

/Esterházy Péter: Arra gondoltam, hogy az le (Egy kék haris, 1996.) /