Egyetemista voltam, amikor találkoztam Eduarddal, a szobrásszal. Majd’ harminc év volt a korkülönbség közöttünk, apám korabeli volt. Természetesen vénségesen vénnek láttam, noha fiatalos férfi volt és rendkívül aktív életet élt. Hatalmas köztéri alkotásokra kapott megrendelést, szobrokra és domborművekre, amelyek elkészítése fizikai erőt is követelt (ő készítette például a Taganszkaja metróállomás bronz tablóit, köztük a gyönyörű Ikaroszt).
A műterme is izgalmas és egyedi volt: ő maga alakította ki. Úgy emlékszem, az állam utalta ki neki élethosszig tartó használatra, és egyszer, amikor erről faggattam, nevetve csak annyit mondott, hogy már főiskolás korában is jól tudott Lenin-fejet rajzolni. Kandallót és szaunát is épített a műterembe saját kezűleg, ami ritkaságnak számított a hetvenes évek Moszkvájában. Hetente háromszor szambo edzésre járt (a sport elnevezése az önvédelmi harc szavainak rövidítéséből származik), ahol huszonéves srácokkal döngette a padlatot (szőnyeg nem kell, a padló puhafából készült, magyarázta kacsintva). Kicsit bicegett, kissé hajlott volt a tartása, de izomzata szépen kidolgozott, főleg a karizma volt tekintélyes.
Amikor először találkoztunk, épp egy Puskin-szobron dolgozott, de lassan haladt vele, mert fülig szerelmes lett egy elvált fiatalasszonyba, a nagy fellángolás lekötötte minden szellemi és érzelmi energiáját. Művészettörténész felesége évekkel korábban elhidegült tőle, Eduard mégis hazajárt, mert erősen kötődött felnőtt lányához. Csak ritkán aludt a műteremben szerelmével, a velem nagyjából egy korú Verával. Lánya is szobrásznak készült, bejutott a főiskolára, édesapjával azt tervezték, hogy majd ő veszi át a műtermet, ha Eduard felhagy a szobrászkodással. Eduard szinte élete utolsó napjáig alkotott és épített: szövetkezeti lakásokat művésztársainak.
Szóval, a Puskin csigalassúsággal készült, mert Eduard, ha tehette, Verával és barátaival múlatta az időt, az építkezésekkel viszont sokat fáradozott. Fogalmam sincs, mit látott bennem, az éretlen egyetemistában, miért fogadott előbb a bizalmába, később a barátságába is. Egyre csak adott és adott, elhalmozott figyelmessége apróbb-nagyobb megnyilvánulásaival. Elcipelte nekem otthonról az ókori görög művészetet bemutató, gazdagon illusztrált albumokat, és azt sem bánta, ha csöndben figyelem, ahogy skiccel vagy a szobrokon dolgozik. A mai napig őrzök néhány szénrajzot és pasztellt tőle, de leginkább emlékeket. Hány estét ültünk együtt a kandalló lobogó lángjait bámulva, teát szürcsölve, hallgatva, ahogy Eduard saját zengő baritonját kísérte rosszul felhangolt gitárján, így szórakoztatva a baráti társaságot! Tőle hallottam először Okudzsava dalait, az én fülemben ma is az ő érces hangján szólnak leginkább. Sokszor megesett, hogy csak hármasban énekelgettünk, beszélgettünk; Vera csodálattal és szerelmes pillantásokat küldözgetve Eduard felé a kandalló előtt kucorgott, én meg megilletődötten néztem őket.
Eduard nem fogadott fiaként bánt velem, hanem valódi barátként. Egyenrangú félként kezelt, ami, azt hiszem, a legszebb ajándék volt, amit adhatott nekem. Úgy emlékszem, soha semmit nem kért tőlem. Egyszer ellátogatott hozzánk Budapestre is, és apámmal a nyelvi nehézség dacára jól megértették egymást. Megkérdeztem egyszer tőle, hogyan tudnám viszonozni azt a sok jót, amit tőle kaptam. Rám sandított a szemüvege fölött, elmosolyodott, és azt mondta: „Nem kell semmit viszonozni. Tudod, mi lehetünk igazi barátok annak ellenére is, hogy én idősebb vagyok nálad. Amit én neked adok, azért nem várok semmit. Egyszer majd a te életedben is lesz ilyen helyzet, amikor te tudsz adni. Így adjuk át a szeretetet láncolatban, nemzedékről nemzedékre. Hát nem látod, milyen szép ez?”

Dávid Péter