Nem muszáj velem együtt lelkesedni a Kill Bill című filmért. Tudom, sokan képtelenek még megnézni is, mert taszítja őket a rengeteg verekedős jelenet, az erőszak számtalan megnyilvánulása, a patakokban folyó művér (több mint négyszáz litert használtak az egyik kulcsjelenethez). A kétrészes alkotást telezsúfolták a fizikai és lelki agresszió és brutalitás megnyilvánulásaival, úgyhogy megértem azokat, akik emiatt elzárkóznak tőle. A film egyik főszereplője, Lucy Liu maga is úgy nyilatkozott annak idején, még a forgatás alatt, hogy a Kill Bill „minden képzeletet felülmúlóan erőszakos”. Liu azonban a brutalitást csak a művészi kifejezés egyik eszközének tartotta, ráadásul véleménye szerint a túlhajtott erőszak egy idő után szinte komikussá válik. Egyetértek vele. A Kill Billt egy pillanatig sem szabad komolyan venni: ez egy véres mese, amelyben az alkotók a műfaj előtt tisztelegve egy kicsit ki is nevetik azt – igaz, hogy szeretettel, nem rajta gúnyolódva.
Viszont fontos mű, mert a filmkészítés legnemesebb hagyományait megújítva új iskolát teremtett. Hibátlan, poénosan pergő párbeszédei (Quentin Tarantino egyik fő erőssége), a kiváló színészi alakítások, sajátos kameramozgás, a különleges, fanyar humor rendkívül erős hatást kelt. Közepesen élemedett korom miatt tűnik úgy, mintha csak a múlt héten lett volna a bemutatója, pedig 2003-ban, illetve a második rész 2004-ben került a mozikba.
A második részben szerepel egy bizonyos Pai Mei. Hófehér a haja, szemöldöke és szakálla. Kung fu mester, aki Bill kis magánhadseregének tagjait oktatja harcművészetekre (Chia-Hui Liu játssza). Emellett tartásra, lelkierejük megacélozására, szerénységre és alázatra is neveli őket. Kemény harcost farag belőlük pár hét leforgása alatt. A tanítványok – már az oktatás előtt is bérgyilkosok voltak, akik valamennyire ismerték a keleti harcművészetek valamely ágát és jól forgattak bizonyos fegyvereket – korán ráébrednek, hogy Pai Mei nem az, akinek látszik. A lengedező, hosszú és selymes szakáll és a szépen fazonra igazított, hatalmas fehér szemöldök a régi kínai mesékből itt felejtett apókát sejtet, de Pai Mei minden, csak nem szánalmas vénember. Erre a tanfolyam első perceiben rá kell jönniük a tanítványoknak, mint ahogy arra is, hogy a mester nem tréfál: eltörheti a karjukat, egyetlen mozdulattal félig megvakíthatja, vagy akár meg is ölheti őket, ha nem úgy viselkednek és teljesítenek, ahogy elvárja tőlük. Tiszteletet parancsoló, szó szerint.
Pai Mei alakjával Tarantino behozza a tanító-tanítvány izgalmas témáját. Ha jól emlékszem, a harci tanfolyamát elvégzett két női harcos, a Menyasszony és Elle Driver a film második részében beszélget is erről. A Menyasszony kérdésére, hogy miért vakította meg fél szemére a mester, Elle elmondja, hogy nyomorult vén bolondnak nevezte, ezt torolta meg Pai Mei a kegyetlen büntetéssel. Szélsőséges és jelképes az egész, nyilván elborzadva nézzük és hallgatjuk. Az idős mester felelőssége és a fiatal tanítványok hozzáállása miatt idézem csak fel (meg mert jelentős teljesítménynek tartom, hogy egy pár perces jelenet, a maga sarkított ábrázolásmódjával, ilyen plasztikusan tudjon bemutatni egy bonyolult kapcsolati rendszert).
A szülő-gyermek viszony után a fontossági sorrendben a tanító-tanítvány kapcsolat következik nálam a nemzedékek egymással való boldogulását vizsgálva. Vajon milyen ma a tanító-tanítvány kapcsolat? Megvan-e benne a kölcsönös respektus? Vannak-e mai is olyan tanár egyéniségek, akikre felnéznek a tanítványok? Ami még fontosabb, olyanok, aki megtanítanak valamire (a tananyagon túl)?
A Kill Billben az idős mester embertelenül bünteti meg az őt sértegető Elle Drivert, aki viszont egy kis idő múlva ételébe csempészett méreggel végez a mesterrel. A filmbéli tanító-tanítvány viszony szélsőségesen elmérgesedett, a rendező mintegy maga is szörnyülködik a torz jelenetet láttatva.
Szinte mindenkinek vannak személyes emlékei olyan tanítókról vagy tanárokról, akiktől félni kellett. Általában nem a fizikai bántalmazástól, habár a megfélemlítés, a kicsinyes bosszú vagy az erődemonstráció felér egy pofonnal vagy egy körmössel, vagy akár még rombolóbb is lehet a hatása a diák lelkére. A diákcsínyek céltáblái azok a tanárok szoktak lenni, akik kivívják egy osztályközösség ellenszenvét. Persze megeshet, hogy szeretve tisztelt, idősebb tanárt tréfálnak meg a diákjai, de nem ez a jellemző. A tanítónak, még ha nem is akar tudomást venni róla, lehet egy életen át érezhető hatása, jó és rossz értelemben. Irodalmi alkotások, filmdrámák születtek erről szerte a világon. Hadd utaljak ehelyütt egy másik nagy kedvencemre, Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című örökbecsű művére (és egyben hadd ajánljam melegen a mai fiataloknak).
Az iskolai viszonyrendszerben a nemzedékek együttélése meghatározó. Szerencsésnek mondhatja magát az, aki soha nem szorongott az iskola miatt, akinek egyszer sem rándult görcsbe a gyomra, ha X tanár úrra vagy Y tanárnőre gondolt. Duplán szerencsésnek akkor, ha találkozott valódi pedagógussal is.
Dávid Péter
2020.07.09.
