Sokáig nem értettem azokat, akik mindig ragaszkodtak hozzá, hogy egy-egy kommunikációs helyzetnek mindenáron pozitív legyen a kicsengése, ahogy a szakmai zsargon mondja, az üzenete. Erőltetettnek, indokolatlannak és hamisnak éreztem az ilyesmit. Elvégre az életünk tele van olyan eseményekkel, helyzetekkel, amelyekről nem lehet pozitívan beszélni, legalábbis őszintén nem. Mindenki jobban jár, gondoltam én, ha kimondjuk az igazságot, nevén nevezzük a gyereket. Kaptam is érte hideget, meleget a munkatársaimtól. „Már megint olyan negatív vagy”, mondták, én meg szomorkodtam. Egészen odáig mentem, hogy megkérdőjeleztem az úgynevezett kegyes hazugságok létjogosultságát is (milyen érdekes: angolul fehér, franciául szolgálatkész hazugságnak hívják ezeket).
Aztán eljött a pillanat, még nem voltam negyven sem, amikor nem volt szívem kimondani az igazságot egy idős embernek. Gondolom, mindenkivel megtörténik ez egyszer. Aztán még egyszer, meg még egyszer. Nem álltam be a hízelkedők közé („Milyen jól tetszik kinézni a bácsinak!”), csak csöndben maradtam. Nem vitt rá a lélek, hogy egy megtört, koros férfinak azt mondjam: „Uram, ön egy roncs, egy két lábon járó csotrogány.” Pedig ő erőltette, hogy valljunk színt.
Kicsit később mégis elfogadóvá váltam a kegyes hazugságok iránt, amikor nagybeteg lett a családban. Mindannyian tudtuk, milyen súlyos a baj, mégis meggyengült immunrendszerről meg erősítő injekciókról hadováltunk nagy egyetértésben, anélkül, hogy összebeszéltünk volna.
Ma pedig már szinte elvárom, hogy nekem is kegyes kis füllentésekkel udvaroljon a külvilág. Vágják bátran a szemembe, milyen remekül festek, milyen sármos ez az ősz haj, mennyire jól állnak a kis szarkalábak a szemem körül, és így tovább. Ne kíméljenek meg a kegyes kis hazugságoktól.
Mert a szavaknak bizony gyilkos ereje lehet. Az igazmondás sokszor fájdalmat okoz. Más az, ha én magam látom a reggeli borotválkozásnál a testi hanyatlás megannyi apró, gonosz jelét, és megint más szavakba öntve hallani ezekről. A dicséret, ha mégoly hamisan cseng is, jólesik. Nem, egy pillanatra sem hiszem el, amit hallok, mégis örülök neki: azt jelzi, hogy a fiatalok kedvesek hozzám. Erre pedig feltétlenül igényt tartok, miután a tiszteletüket kiérdemlem. Remélem, mindkettőt megkapom.
Dávid Péter
