Olvassunk együtt!
Sokakban él az a tévhit, hogy az olvasás magányos tevékenység. Erre cáfol rá a finnországi Lukumummit ja –vaarit (Olvasó nagymamák és nagypapák) mozgalom. A könyvek közös tanulmányozása ráadásul nem kizárólag az idősebb korosztálynak segít, bár nekik is hasznos, hiszen önértékelésüket megerősítő elfoglaltságot ad.
Fiaim 8 és 11 évesek voltak, amikor a feleségem munkája miatt összepakoltunk és családostól Finnországba költöztünk. Nehéz, de szép időszak volt ez az életünkben. A fiúk egy évet a bevándorlóknak fenntartott osztályba jártak, ahol a finn nyelv elsajátítása volt a feladatuk. Egy év alatt olyan szintre jutottak az addig nem is hallott nyelvvel, hogy a következő tanévet már a körzetes általános iskolában folytathatták, született finnek között. Idén tavasszal már a hatodik tanévüket fejezték be sikeresen, amihez jelentősen hozzájárult a már említett Lukumummit ja –vaarit foglalkozás.
A finnek fontosnak tartják az olvasást és rengeteget olvasnak is. Hallottam róla, hogy az 1800-as években létezett egy olyan törvény Finnországban, hogy nem házasodhat meg az a férfi, aki nem tud olvasni. Nem csoda tehát, hogy a betűk szeretete ebben a társadalomban csaknem általános. Aki Finnországban tervez letelepedni, annak érdemes átvennie ezt a szokást.
Mindkét fiam kiválóan beszél finnül, de kezdetben észre lehetett venni az olvasási tudásukon, hogy nem született finnek. Már a körzetileg illetékes általános iskolába jártak, amikor a Lukumummit ja –vaarit programmal találkoztunk. Osztályfőnökeik ajánlották, hogy a fiúk is vegyenek részt benne, így szórakoztató módon, rendszeresen és főként ingyenesen javíthatják az olvasási készségeiket. A srácok húzták a szájukat, nem nagyon akaródzott a szabadidejükből erre áldozni. Szégyenkezni sem akartak azonban az osztálytárasaik előtt, ezért végül belevágtak a dologba. Nem bánták meg, sőt, később a részvételért kapott oklevelüket mindketten kitették a szobájuk falára.
A Lukumummit ja –vaarit önkéntes alapon szerveződik. A városunkban, Jyväskylä-ben alapított és ma már egész Finnországban működő Niilo Mäki Intézetben jelentkezhetnek azok a nyugdíjas korú hölgyek és urak, akik gyerekekkel együtt szeretnének olvasni. Rövid felkészítő tanfolyam után az Intézet kiközvetíti az önkénteseit az azok lakhelyéhez legközelebb lévő általános iskolákba. Az iskolákban a kapcsolattartó tanárok olyan gyerekeket igyekeznek rávenni a közös olvasásra, akik valami módon le vannak maradva társaiktól ezen a téren. Tapasztalataim szerint ezek a gyerekek jobbára bevándorlói háttérrel rendelkeznek, ahogyan nálunk is volt.
A Finnországba érkező külföldi gyerekek többsége nem áll kapcsolatban idős emberekkel. A nagyszülők – ha vannak – az óhazában maradtak. Gyerekek és a nyugdíjas korúak nem sodródnak egymás mellé a hétköznapi életben, főleg úgy, hogy még az anyanyelvük is eltérő. Ezen változtat a Lukumummit ja –vaarit, ráadásul minden résztvevőnek segítve. A „mamák és papák” (mummit ja vaarit) tevékenyen, emberek között töltik a mindennapjaikat, tudásukból adnak át valamit a fiataloknak, a gyerekek pedig gyakorolják az olvasást és talán egy kicsit még pótnagymamát és nagypapát is nyernek ezzel. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek rájönnek, hogyan viselkedjenek az idősebbekkel, akik pedig a fiatalok életébe nyernek bepillantást.
A foglalkozások a tanítás és az ebéd után voltak az iskola könyvtárában, hetente egyszer. Minden gyerek kapott egy „mentort”, akivel közösen olvastak el egy könyvet a félév során. A szervezők összeállítottak egy ajánlott könyvsort, de természetesen ezektől el lehetett térni. A gyerek választott egy könyvet, amit a vele foglalkozó önkéntessel olvasott. A módszert az adott helyzet alakította ki. Vagy felváltva olvasott hangosan a gyerek és a segítője, vagy a gyerek egyedül olvasta a könyvet fel. Mindenki a saját tempójában haladhatott. Az elolvasott részekről beszélgethettek a résztvevők, elmondhatták, hogy ki, hogyan értelmezte azt, kinek, mi volt a fontos belőle.
Félév végén járt az oklevél mindenkinek, sőt, a kisebbik fiam még egy ajándékkönyvet is kapott az ő lukumummójától. Az egyik évben az egyik, a másik évben a másik fiam kapott év végén a szorgalma és a tanulmányi eredményének fejlődése miatt jutalmat az általános iskolától. (Ez itt furcsa módon pénzjutalom.) A jutalom indoklásában mindkétszer szerepelt, hogy lelkesen részt vettek a Lukumummit ja –vaarit foglalkozásokon. Természetesen örültek az euróval bélelt borítéknak, de a pénzen kívül sokkal nagyobb haszon volt az, hogy megismerkedhettek egy jó könyvvel és egy jó emberrel.
Nácsa János
Jyväskylä, Finnország