Miközben világszerte tombol az új koronavírus-járvány, megpróbáljuk tréfákkal, viccekkel elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Ez teljesen normális reakció: valahogyan csökkenteni kell a stresszt, és ha már az alkoholt inkább kezünk fertőtlenítésére használjuk, semmint a feszültség oldására, marad a jól bevált humor. Például: „Legvadabb álmaimban sem hittem volna, hogy maszkot viselve bemegyek egy bankba pénzt szerezni”. Vagy: „Nem olyan rossz ez a maszkviselés… A múltkor egy plázában szembejött velem egy ismerősöm, akinek sok pénzzel tartozom, de szerencsére nem ismert meg.” Olyan vicces szólás is akad, amely az életkorral kapcsolatos, de ez már ingoványosabb terület. A Respect for all jegyében azt lehet esetleg idézni közülük, hogy „Úgy döntöttem, a 2020-as évet nem számítom bele a koromba, hiszen nem is használtam semmire”.
Eltöprenghetünk azon is, hogy a nemzedékek együttélésének problémái miért erősödtek fel a járvány kitörésével. A generáció közötti feszültségek egyidősek az emberiséggel, csak most, a rendkívüli helyzetben derült ki, hogy súlyosabbak, mint hittük. Púpot alkotnak a szőnyeg alatt, ahová besöpörtük őket. Az én nemzedékem (a múlt század közepén születettek) például elkövetett egy hibát. Nem neveltük arra a gyermekeinket, hogy az öregeket eleve tisztelni kell, minden más tulajdonságuktól függetlenül, pusztán a koruk miatt. Engem még így tanítottak. Emlékszem, gyerekfejjel sokszor rácsodálkoztam apámra és anyámra, hogy miért megyünk látogatóba egy idős nénihez vagy bácsihoz, ahelyett, hogy hintázni mennénk a játszótérre vagy kirándulni a hegyekbe. Szüleim apró ajándékokkal fejezték ki törődésüket, amiket a nénik-bácsik szívesen fogadtak. Nyilván nem a húsz deka franciadrazsé szerzett nekik örömöt elsősorban, hanem az, hogy végre valaki rájuk nyitja az ajtót, megtörve magányukat.
Mert a magány gyilkos dolog. Húszévesen ezt elképzelni sem tudjuk. A magány nem tévesztendő össze az egyedülléttel: utóbbit magunk választjuk, és ez nagy különbség. A magányos ember sérülékenyebb és hamarabb megbetegszik. Továbbá, ott leselkedik az idősekre az egyik legfélelmetesebb kór, a demencia, az idős kori elbutulás, amely szintén sok magányos embert sújt. Azt tudtuk, hogy az új koronavírus-járvány különösen veszélyes azokra, akik bizonyos betegségekkel küzdenek (cukorbetegség, légzőszervi bajok, szívkoszorúér-betegségek). Azt viszont csak most olvastam egy Paola Barbarino nevű hölgy jóvoltából, aki az Alzheimer kórral foglalkozó szövetség (ADI) ügyvezető igazgatója, hogy a demencia még az említett betegségeknél is súlyosabban érinti az időseket. Angliában és Wales-ben márciusban és áprilisban minden negyedik személy, aki a vírusfertőzés következtében elhunyt, demens volt. Egyfelől a demenciával küzdők nagy számban megtalálhatók az idősotthonokban, ahol, tudjuk, sok áldozatot szedett a vírus, másfelől a higiéniai óvintézkedések és a társasági távolság betartása is sokkal nehezebb nekik. Mondanom sem kell, a karantén valóságos halálos ítélet a demens embernek: elszakítja a fiataloktól – hivatásos gondozóktól, családtagoktól és barátoktól – akikre korábban számíthatott. Így a demencia mint veszélyforrás előtérbe került. Jelenlegi becslések szerint ötvenmillióan élnek ezzel a betegséggel világszerte, és a számuk tíz év múlva elérheti a nyolcvan-, harminc év múlva a százötvenmilliót. Feltéve, hogy elhalálozásuk üteme nem írja felül ezt a prognózist, lásd mint fent. A demencia gyógyíthatatlan kór, legfeljebb késleltethető a kialakulása és lassítható a térnyerése. A koronavírus elleni vakcinakutatás ráadásul elvonja az erőforrásokat a demensekről való gondoskodástól.
Messzire jutottunk a koronás tréfáktól, de sajnos most ilyen időket élünk. Fontos, hogy a fiatalabb nemzedék emberséggel forduljon az idősebbek felé, akik sérülékenyebbek a járvány veszélyeivel szemben. Mondjuk ki: a fiatalok támogatása nélkül az idősek nemzedékének nincs esélye a túlélésre.
Dávid Péter
