A betegek száma immár mértani haladvány szerint emelkedik Magyarországon is, a halálos áldozatoké is egyre nő. Nap mint nap újabb, még nagyobb számokon szörnyülködünk. Egyre több ismerősünkről, barátunkról, rokonunkról derül ki, hogy ő is elkapta az új koronavírus-fertőzést.
A fiatalok, akiknek immunrendszere erősebb és a statisztikai valószínűség szerint sokkal jobb eséllyel vehetik fel a küzdelmet a betegséggel, bizakodóak, olykor kicsit elbizakodottak. Ők többnyire enyhe tünetekkel vészelik át.
Az öregek közben csöndben rettegnek.
„A barátnőm elkapta. A háziorvosa telefonon diagnosztizálta, és közölte vele, eszébe ne jusson kórházba menni, mert onnan biztos nem jönne ki élve. Hát nem rettenetes?!” – írja egy középkorú ismerős az üzenőfalon.
„Fő a pozitív hozzáállás, a bizalom a Teremtőben, az életben, a rendező elvben, ami irányítja az emberek életét. Egyensúly, harmónia, béke, bizalom. Ja, és szeretet” – üzeni egy másik, mintegy replikázva, és ez egyszer egyáltalán nincs kedvem megmosolyogni a bizakodását.
„Ami most történik, még csak az első figyelmeztetés. Ha az emberiség nem tanul ebből a járványból sem, óhatatlanul elpusztul” – figyelmeztet egy fiatalos barát a hetedik iksz közelében, aki pár éve közgazdász létére átállt az asztrológiára.
„A haverom két napig lázas volt és kicsit levert, de amúgy semmi különös baja nem volt. A barátnőjének még ennyi tünete sem volt, pedig pozitív lett a tesztje. Tudod, körülöttem már szinte mindenki átesett rajta, csak sajnos én még nem. Szerintem nekem sem lesz nagyobb bajom” – válaszolja érdeklődésemre egy huszonéves.
Lám, ez a rendkívüli helyzet előcsalta belőlünk a műkedvelő jövendőmondót.
Aki nem ír prognózist, de hallom a hangján, amikor telefonon beszélünk, hogy nagyon aggódik, az kapaszkodna minden szalmaszálba: közel nyolcvanéves. Amikor a családja egyre csak azt kántálja a fülébe, hogy maradjon otthon, ki ne dugja az orrát még véletlenül se, majd visznek neki tejet meg kenyeret, akkor aggodalma lassan, de biztosan félelemre vált. Mégis ő a reményt adó példa a nemzedékek együttműködésére. „A gyerekeimre számíthatok, ez az én nagy szerencsém” – mondja.
Mind több jel utal arra, hogy ez az új koronavírus (és valószínűleg más kórokozók is) itt maradnak velünk, nem fogja senki „végleg leküzdeni” a járványt. Nem mindegy ezért, tud-e együtt élni és együttműködni a koros és a fiatal emberek nemzedéke. Nem hiszem, hogy éles választóvonal húzódna most öreg és fiatal között. Talán egy tátongó és mélyülő szakadék ellentétes partjaira kerültünk, de ha kinyújtjuk egymás felé a kezünket, még elérjük egymást.
Dávid Péter
