Moszkvai egyetemista koromban hallottam a közmondást, miszerint “Старость не радость, молодость не жизнь”. Pontosabban csak az első felét, ami azt jelenti: „Az öregség – nem öröm”. A második felét akkor nem is ismertem, csak nemrég találkoztam vele. Azt jelenti: „A fiatalság – nem élet”. Vagy nem maga az élet, nem a teljes élet. Hála az internetnek, leltem hozzá orosz magyarázatot is: öregkorában, úgymond, az ember már nem örül, hiszen megfogyatkozott az ereje, legyűrik a betegségek, fiatalkorban pedig sok minden zavarja, mert nincs még elég tapasztalata. Az orosz mondás eredeti nyelven még rímel is… Az értelmezést állítólag szakember ellenőrizte; gondolom, egy nyelvész.

Találtam egy másikat mondást is, ugyanott: “Старый хочет спать, а молодой играть”, vagyis „Az öreg aludni akar, a fiatal pedig játszani.” Az idősek, szól a magyarázat, hamar elfáradnak, sok pihenésre és alvásra vágynak, míg fiatalkorunkban tele vagyunk erővel és duzzadunk az energiától, kicsattanunk az egészségtől, ezért vágyunk sok mozgásra, fickándozásra és játékra. Aztán egy harmadik orosz népi bölcsesség szerint “Молодость плечами крепка, а старость головой”, vagyis – szabad fordításomban – „A fiatalnak a vállában, az idősnek a fejében az ereje.” Eszerint zsenge korunkban fizikai erőnk, idős korunkban szellemi képességeink lennének a meghatározóak.

Nem szándékom vitatkozni az orosz közmondásokkal, de az már jó ideje foglalkoztat, milyen igazságtalanság ér minket, ahogy haladunk felfelé az évek grádicsán. Minél többet értünk a minket körülvevő világból – mert szépen gyűlnek a tapasztalataink – azzal egyidejűleg egyre kevesebb (fizikai) erőnk marad a cselekvésre. Képzeljük el ezt egy grafikonon ábrázolva. A vízszintes tengely mutassa az összteljesítményt (szellemi és fizikai képességeket együtt), a függőleges pedig az idő könyörtelen előrehaladását. A görbe az első szakaszban meredeken ível felfelé: fejlődés, tanulás, kiteljesedés – ez a fiatalság kiváltsága és (eléggé meg nem becsült) adománya. Aztán következik – kinél mikor – egy pont, ahol az emelkedés lelassul, majd megáll, és ezt követi egy nagyjából vízszintes vonalú rész. Ez a plató a felnőttkor. Elvileg teljesítőképességünk teljében vagyunk, tehát ekkor alkotunk nagyot, ha egyáltalán. Végül a harmadik fázis óhatatlanul a hanyatlás időszaka, erről szólnak a fent idézett orosz bölcsességek. Bevallom, én ezt nagy igazságtalanságnak tartom. Gyerekes dolog, tudom. Nyilván a tudás, a megértés és tapasztalat valamelyest kárpótol a megcsappant fizikai erőért, na de akkor is…! Hát nem vérlázító? Amikor végre kapiskáljuk, mi és miért történik az életünkben, el kellene fogadnunk, hogy már a fotelhoz (rosszabb esetben az ágyhoz) szögez a renyheség, a kór, vagyis a kor? Lázadozom ellene, és azzal bíztatom magam, hogy amíg képes vagyok változni (nem merek fejlődést mondani), addig nincs minden veszve. Hogy például én, aki jószerével aszfalton születtem és városi környezetben éltem le majd’ az egész életemet, ősz fővel kezdem élvezni a természet szépségét, fogok bele vadonatúj hobbikba, vágok bele új nyelv megtanulásába, merészkedem ismeretlen vidékekre. Talán mégis lehet az öregkor öröm, ha sikerül valamit megtartani a rugalmasságomból…? Ha a kétségtelenül lecsökkent teljesítőképességet ellensúlyozom nyitottsággal, az újdonságok befogadására való képességgel, a korábbinál is nagyobb toleranciával? Ha kész vagyok átlépni a saját árnyékomat…? Ez kinek-kinek mást jelent, a lényeg az árnyék átlépésén van. Na jó, esetleg át is lehet ugrani.

Dávid Péter