Kit és mire jogosít fel a szülő-nagyszülő-unoka kapcsolati rendszer? Hogyan osztoznak a felelősségen a felnőtt szereplők? Sokféle kérdés felvetődik, amikor a nagyszülő vigyáz az unokájára, nézzünk meg néhányat közelebbről!
A hírekben szerepelt a minap: kizuhant az ablakon a második emeletről egy négyéves gyermek, de szerencsére túlélte a balesetet. Nyolcvankét éves nagymamája hagyta egyedül a lakásban. Állítólag korábban jelezte a fiának, hogy már nem képes vigyázni az unokára és kérte, ne bízza rá a gyermeket. A fia azonban érzelmileg zsarolta. A nagymama engedett a nyomásnak, aztán ebből lett a baj.
Más.
Egy ismerősömet a lánya felszólította, miután rendszeresen vigyázott a gyermekére, hogy soha többé ne merje megkérdezni az unokájától, mi bántja, miért szomorú. Megrökönyödve kérdezett vissza a nagyi, hogy ezt mégis mire vélje. Erre annyit közölt válaszképpen a lánya, hogy az ilyen kérdésekkel sulykolja a gyerekbe a szomorúságot.
Más.
A nagypapa és másfél éves unokája az emeleti szobában játszott, amikor megjelent a kislány apukája. A nagypapa erre elindult lefelé. Nem csukta be maga mögött az elhúzható korlátot a lépcső tetején, amelyet a szülők azért rendszeresítettek, hogy megelőzzék a balesetet. Az apa aztán súlyos szemrehányásokkal illette a nagypapát, mondván: a gyermek elindult utána, akár le is eshetett volna a lépcsőn és belegondolni is rossz, mi történhetett volna. A nagypapa tiltakozott, mondván: azt hitte, az apa átvette tőle a gyereket, habár ez így kimondva nem hangzott el.
Furcsa és eltérő jellegű helyzetek. A közös bennük a kellemetlen konfliktus, és amiről szólnak: a felelősségről és figyelemről.
A szülők szemszögéből nézve: meddig terjedhetnek az utasításaik és elvárásaik, amikor a nagyszülőkre bízzák a gyermeküket? Mi szabhat határt ezeknek? Bármit kérhetnek? Amikor a nagyszülőnél van a gyermek, a felelősség is osztatlanul az övé?
Ha pedig a nagyszülő szemszögéből nézzük: vannak-e korlátai egy ilyen helyzetben, és ha igen, hol húzódnak? Mi az, ami már nem fér bele? Van egyáltalán bármi ilyen?
Az könnyen belátható, hogy nem szabad visszaélni a nagyszülő segítő szándékával és szeretetével. Sokak öregkorát szépítik meg az unokákkal töltött órák. Ám nem várható el a nagyszülőtől, hogy ereje fölött teljesítsen. A fiatalabb nemzedéknek (a fiatal szülőnek) illik tudomásul vennie, ha a nagymama vagy nagypapa azt mondja: most nem alkalmas. Másfelől a nagyszülőnek is illik tiszteletben tartania a szülő kéréseit: ne tegyen semmit, amiről tudnivaló, hogy a gyermek szülei nem fogadnák örömmel. A gyerek iránti felelősség elsősorban mindig a szülőt terheli, de amikor a nagyszülőnél van a gyermek, ő is osztozik benne; ilyenkor – átmenetileg – egyedül az ő vállát nyomja. A szituáció felnőtt résztvevőinek pedig mindig figyelniük kell egymásra, ez az alap.
DP
