Miért érezzük állandóan azt, hogy időszűkében vagyunk? Oly sok a teendő, és soha nem jutunk a végére. Honnan szerezzünk több időt, hogy megtehessük, amit meg kell, és még pihenni is tudjunk? Nem csupán az időhiány okozza a nehézséget, hanem az is, hogy alacsony hatékonysággal használjuk fel a rendelkezésünkre álló időt. Mindig mi magunk akadályozzuk magunkat, és ettől lelassulunk. Ráadásul ezzel még csak nem is vagyunk tisztában. Életkortól függetlenül az alábbi kiváló lehetőségek állnak rendelkezésünkre az idő elpocsékolására (Aaron Karmin szerint).

1.) Sok időnk megy kárba azzal, hogy igyekszünk elejét venni a pazarlásnak.  Sokan megtanultuk az idősebbektől, főleg a szüleinktől és a tanárainktól, hogy a pazarlás – bűn, felelőtlenséget jelez. Emiatt aggódunk: ítélkezni fognak felettünk és elmarasztalnak a pazarlás miatt. Ezt igyekszünk megakadályozni, mert a bűntudat fájdalmas. Cselekedeteinkkel megpróbáljuk elejét venni a pazarlásnak, a dolgok elherdálásának. A baj csak az, hogy senki sem tudja elejét venni semminek. Tehetünk felelősségteljes lépéseket, óvintézkedéseket, de senki sem lát a jövőbe. Ezért a fáradozásunk kudarccal ér véget, és bűntudatot érzünk – noha éppen ezt akartuk elkerülni. Íme, valami, amit, úgymond, az öregebbek vertek belénk…

2.) Időt vesztegetünk el azzal is, hogy igyekszünk valamilyennek mutatkozni, bebizonyítani, hogy érdemdúsak vagyunk. Miután nem tudjuk, mit akarunk bebizonyítani és, hogy mennyi az elég, azt sem tudjuk, hol álljunk le, amikor megtettük, amit meg kell. Túllövünk a célon, bőszen menetelünk tovább. Ezt hívják túlkompenzálásnak. Ez is fájdalmas tapasztalat, és arra sarkall minket, hogy többet tegyünk, mint amit a valós helyzet megkövetel. Idő- és energiaveszteség az eredmény.

3.) Sok időt elveszítünk azzal, hogy megpróbáljuk felkelteni mások figyelmét, hogy észrevegyenek. Azt hisszük, mások figyelme visszaigazolja, hogy emberként értékesek vagyunk, és ez erősíti önbizalmunkat. Az önbizalomhiány is fájdalmas. Soha, senki sem tanította meg nekünk, szüleinket és a pedagógusokat is beleértve, hogyan tudunk ettől a fájdalomtól úgy megszabadulni, hogy mi magunk adjuk a visszaigazolást magunknak. Ha bíznánk önmagunkban, rengeteg időt megtakaríthatnánk.

4.) Vesztegetünk időt azzal is, hogy harcolunk egymással: kinek van igaza és kinek nincs, ki, mire tudja rávenni a másikat, és ki áll a másik felett. A győztes kontrollál. A kontroll elvesztése fájdalmas, esetleg egész életünkben ezt a fájdalmat akarjuk megelőzni, anélkül, hogy tudatában lennénk, mi az a kontroll vagy, hogy miként gyakorolhatjuk egészséges módon.

5.) Időpocsékolás az is, amikor úgy akarjuk kiadni a mérgünket, hogy revansot veszünk. Ez oda vezet, hogy mások is bosszút akarnak majd állni rajtunk, amiért mi bosszút állunk rajtuk. Mindkét fél rengeteg időt és energiát eltékozol, amit sohasem szerzünk vissza.

6.) Beláthatjuk, hogy időt pazarolunk úgy is, hogy elbátortalanodunk, amikor nem sikerül megoldanunk valamilyen problémát. Mi maguk kritizáljuk meg a gyönge teljesítményünket, mintha az bármiben segítene. Hát, sajnos nem segít. Csak elmélyíti a bizonytalanságérzetünket.

7.) Az is időveszteséget okoz, ha megpróbáljuk megakadályozni, hogy bekövetkezzen egy megjósolható katasztrófa. „Ha nem készülök el ma estére ezzel a beszámolóval, a főnököm üvölteni fog velem.” Igyekszünk elejét venni a jóslat beteljesülésének. Viszont egyikünk sem jövendőmondó, és nem láthatjuk előre, mi történik majd a jövőben. Nem a valóság alapján teszünk valami előremutató óvintézkedést. A cselekedetünk romboló hatású, igyekszünk megakadályozni a fájdalmas kimenetelt, amit mi magunk jósoltunk meg. Az eredmény: jól felidegesítjük magunkat – és az a beszámoló tényleg nem készül el.

8.) Azzal is időt hagyunk kárba veszni, ha olyanok helyett vállalunk felelősséget, akik tökéletesen alkalmasak rá, hogy felelősséget vállaljanak magukért. Mondjuk, amúgy sem értük tesszük. Azért merülünk bele ebbe az ingoványba, mert a lelkünk mélyén szükségünk van rá, hogy úgy érezzük: szükség van ránk.

9.) Végül, az is időpocsékolás, ha várakozunk: mikor jön el a cselekvéshez a tökéletes pillanat. A tökéletes pillanat sohasem jön el. A végén újra meg újra elodázzuk a cselekvést, mert az adott pillanat mégsem látszik tökéletesnek. Mivel nem tudjuk, milyen is a tökéletes, ez nem más, mint közönséges halogatás.

 

Forrás: Aaron Karmin