A szülői házban tanult mintákat és a genetikailag örökölt tulajdonságokat szerintem együttesen érdemes vizsgálni. Az ember nyilván felmenői temperamentumát, lelki sajátosságait hordozva, egyesek szerint boldogan születik a világra, hogy itt aztán elkezdődjön egy soha véget nem érő tanulási folyamat. Azt kell elsajátítanunk, nap mint nap csiszolgatva a tudásunkat, hogyan viselkedjünk egymással. Az ember és ember közötti viszonyulás a legbonyolultabb jelenségek közé tartozik. Gyökerei az öröklött tulajdonságok mellett azok a viselkedésminták, amelyeket szüleinktől, nagyszüleinktől, dédszüleinktől látunk. (Talán akad olyan szerencsés is, aki még az ükszüleit is ismerhette, gondolom, a világ azon tájain, ahol kiemelkedően magas életkort élnek meg az emberek.)
Amit otthon tapasztalunk, általában igazodási pont, viszonyítási alap marad egész életünkre. Vagy azért, mert annyira szép és emberi volt, vagy épp, mert nem volt az. Az sem ritkaság, hogy az ember mondjuk kamaszkorában szentül megfogadja magának, hogy azt, amit otthon olyan nehezen visel el, ő biztosan nem teszi majd, ha egyszer megházasodik és gyermekei lesznek. Szóval, tanulunk, okosodunk, ügyesedünk, igyekszünk eligazodni az emberi kapcsolatok szövevényes világában.
A tisztelet az idősebb nemzedékek tagjai iránt nem velünk született viszonyulás. Azt is tanuljuk, jó esetben könnyen. Van, amikor saját tiszteletlenségünkre ébredünk rá egy nap, és az adja a lökést, amely a helyes irányba terel minket. Egy személyes példa: amikor kisdiák voltam, édesanyám minden reggel negyedórával korábban ébresztett a kelleténél. Erre jó oka volt. Tudta, hogy szelíd ébresztgetésére gorombaságokkal válaszolok. Azért keltett hamarabb, hogy még legyen elég időm bocsánatot kérni tőle és kiengesztelni az elszenvedett szóbeli bántalmazásért. Aztán egyszer csak szöget ütött a fejembe, hogy ez bunkóság. Édesanyám újra meg újra kedvesen és csöndes szóval kelteget, én meg ilyen faragatlanul válaszolok…? Felkelni muszáj, miért bántom őt? Sohasem panaszkodott, sem édesapámnak, sem másnak, épp a szelíd beletörődése volt, ami ráébresztett az ébresztésem körüli bajra. Elszégyelltem magam, és megfogadtam, ezen változtatok. „Anya, holnaptól nem kell korábban keltened!” – mondtam neki, már az ajtóból visszafordulva, hátitáskával felszerszámozva. Rám emelte csodálkozó tekintetét, és nem szólt egy szót sem, de másnaptól negyedórával tovább aludtam.
Dávid Péter
