Az én nemzedékemnek (Ratkó-gyerek vagyok) még muszáj volt oroszul tanulni, hogy aztán felnőttfejjel már tanuljunk valamilyen nyugat-európai nyelvet is. Sokra nem mentünk az iskolai orosztudásunkkal: az ember alapból utálja azt, ami kötelező. Angolul vagy németül viszont a gyerekeink generációja sokkal jobban tud nálunk: elnéző mosollyal javítanak ki olykor-olykor, ha fültanúi grammatikai vagy stiláris botladozásainknak. Mindenki ismeri azokat a – közösségi portálokon fel-feltűnő – múltba révedő írásokat, amelyek szerint nekünk még kulcs lógott a nyakunkban és egész nap az utcán csatangoltunk, mégis így meg úgy, meg mégsem amúgy meg emígy…. Szerintem badarság összevetni, milyen volt gyereknek lenni a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben és milyen mostanában, két évtizeddel az ezredforduló után. Értelemszerűen más. Amit viszont érdemes összehasonlítani, az a magyarországi nevelési gyakorlat, és ami abból következik. Ebben a tekintetben, megkockáztatom, az én nemzedékemnek hajszállal könnyebb volt.
Mire gondolok? Mivel kölyökként kizárólag a valóságos létben éltünk, egyszerűbb volt eligazodni. Könnyű volt megérteni, mire gondol apánk és anyánk, amikor az úgynevezett elemi udvariasságról papol nekünk. Igaz, utáltuk, mert unalmasnak és idejétmúltnak találtuk. Szájbarágósnak. Felnőtteknek előre köszönünk („Kezitcsókolom!”) és előre engedjük őket az ajtónál, nem szájalunk az idősebbekkel, és így tovább… Nem volt épp lélekemelő, viszont hamar megérthettük belőle, hol húzódnak a határok. Azok a bizonyos láthatatlan vonalak, amelyeket nem illendő átlépni. Valójában ezekkel az unalmas törvényekkel jelölték ki őket, a többi már tartalmi szabály volt. Könnyű volt megtalálni és elfoglalni a helyünket a világban, mert ezek az egyébként avítt előírások egyértelművé tették, kinek hol jelölték ki azt.
Akadtak furcsa dolgok is persze. Emlékszem, ötéves fejjel megbotránkoztam azon, hogy az unokatestvérem magázza a szüleit, viszont tegezi az összes rokonukat, a felnőtteket is beleértve. „Édesapám, adjon egy forintot fagylaltra!” – kérte az unokahúgom a szülőatyját, akit nem volt szabad papának vagy apunak szólítania, viszont az én mamámnak lazán odavetette: „Milyen szép a frizurád, Verácska!” Ugyebár a rend az volt, hogy felnőtteket nem tegezünk, és tetszikezve szólítjuk meg őket (már írtam itt arról, ez mennyire visszataszító nyelvi fordulat véleményem szerint, és a csókolomozást is utáltam mindig). Egyértelmű volt minden, és az ilyen egyedi családi megoldások csak szoros kivételként létezhettek.
A mai srácok, akik órákat lógnak a neten, és főleg manapság, részben kényszerből (a járvány miatt) online találkoznak a virtuális térben kortársaikkal és idősebbekkel egyaránt, kevesebb fogódzót kapnak a szüleiktől és nagyszüleiktől. Amivel ellátják őket az idősebb nemzedékek, azok nem udvariassági szabályok, hanem annál fontosabb regulák. Ilyeneket az én nemzedékem tagjai is kaptak persze, csak valahogy a mostani gyerekeknél azok a sokszor idejétmúltnak tűnő, ám tiszteletet mutató formulák valamiért elmaradtak. A mai pedagógusok órákig tudnák sorolni kellemetlen tapasztalataikat – és akkor szó se essék a szélsőséges tiszteletlenség megnyilvánulásairól! Azt hiszem, az én generációmnak szembe kell nézni a valósággal: ha meg akarjuk tanítani a gyerekeinket és unokáinkat bármire, nem kulcsot kell a nyakukba akasztanunk, hanem utánuk kell mennünk a virtuális térbe, és ott kell közös élményeket átélnünk velük. Addig semmire sem fogjuk megtanítani őket, amíg nem ismerjük és értjük valamennyire az ő világukat. Ha sikerül megtalálni velük a közös hangot, talán odafigyelnek ránk. Esetleg könnyebben elfogadják, amit mutatunk és mondunk nekik. Hogy mit adunk át? Nyilván nem a régimódi udvariassági formulákat, hanem valódi értékeket: az élet tiszteletét, a tudás elismerését, az emberi méltóság fontosságát.
Dávid Péter
