Kicserélem a profilképem. Dacból. Mert látom az ellentétes irányú divatot. Szépnek és fiatalnak mutató fotó kell az arckönyv nevű közösségi oldalra. Be kell bizonyítani, hogy még mindig (sic!) milyen gyönyörű és határtalanul boldog vagyok: pofázmányomat egyetlen ránc sem csúfítja, fiatal vagyok, üde és ropogós, pedig elmúltam X éves. Látjátok, fiatalkák?
Viszont vagyunk néhányan, akik nem szégyelljük a korunkat. Büszkék ugyan nem vagyunk rá, de nem is röstelljük. Mintha azt mondanánk a fiataloknak: „Nyugodtan kinevethetsz, lesajnálhatsz, lehetsz akár kárörvendő is, nem bánom. Ne a koromért tisztelj, ha egyáltalán…”. Úgyhogy a mosolygós, sima képű énemet lecseréltem egy mostanira. Zord, zimankós és zörgős. Kimondottan előnytelen fotó, ezért tetszik. Nem bánom, ha ország-világ látja, hogy olyan a fejem, mint egy aszott citrom. A hajam piszkosszürke és csapzott, a tokám gyűrötten ráncos, a szemem alatt a mély árkokat jótékonyan eltakarja a napfény hatására besötétedett szemüveglencse. Ez van. Nem egyszerű, de el kell fogadnom a korom látható jeleit. A férfiember ugyanis – szerintem ezzel nem mondok újat – nem kevésbé hiú, mint a nők, csak másképp. A nő, amikor elmegy mellettünk egy pár és mi hátulról látjuk őket, azt kérdezi: „Drágám, ugye nekem nem ilyen nagy a fenekem?”
Egyáltalán, micsoda marhaság erre időt fecsérelni? Kicserélni a profilképet… Minek? Kit érdekel? Mondjuk tíz éve még engem sem érdekelt, ahogy más sem a külsőmmel kapcsolatban. Akkor most miért ez a cserebere? Mit akarok én ezzel bizonyítani? Magamnak vagy másoknak… Te jó ég, csak nem azt, hogy még egész fiatal vagyok és ropogós…? Talán bizony olyan kommenteket várok, hogy „Még mindig tök jól nézel ki”? Vagy egyszerűen csak lájkvadász lettem?
Nem, az biztosan nem. Visszateszem a régi képet, de még várok vele egy kicsit…
Dávid Péter
