Már meséltem nektek a nagymamámról itt. A napokban eszembe jutott néhány történet, amelyeknek ő a főszereplője. Ezeken annak idején jót mulattam, és persze tanultam is belőlük.
Tudnotok kell, hogy nem nagyinak szólítottam, hanem Bancinak. Ezt még egyéves koromban találtam ki (a szüleim elbeszélése szerint). Neki nagyon tetszett, hogy nem nagymamázom, mert az öregítette volna, és ő senkinek nem akarta az orrára kötni, hány éves. Hiú asszony volt, és hetven környékén is szép nő, aki büszke a vonzerejére. Azt hiszem, engem két dolog miatt fogadott a szívébe.
Az egyik épp a külsejével volt kapcsolatos. Valahányszor elindultunk a közeli játszótérre, megkérdezte, tetszem-e neki, és én ilyenkor nagy átéléssel válaszoltam, hogy „Igen, szép vagy, Banci!” Madarat lehetett volna fogatni vele.
A másik a főzőtudományával függött össze. Úgy emlékszem, rajtam kívül nem volt még egy ember, aki nemcsak megette a főztjét, de még dicsérte is. A családban számtalan adoma keringett arról, hogy Banci a saját feje után megy a konyhában is, a szakácskönyveket még hírből sem ismeri, és úgy válogatja össze egy-egy ebéd hozzávalóit, ahogy az ihletett festő keveri a színeket vagy teszi egymás mellé a formákat. Ma azt mondanánk erre, hogy intuitív főzés vagy kreatív konyha. Banci nem volt híján ötleteknek. „Valamit eszegetnünk kellene, ugye?” – kérdezte, és aztán összedobott valamit. Úgy emlékszem, csak egyszer okoztam neki csalódást e téren. Akkor még óvodás voltam, és a szüleim elutaztak két hétre nyaralni. Banci hozzánk költözött, hogy vigyázzon rám. Sajnos egy reggel véletlenül sót tett cukor helyett a kakaómba, két teáskanállal, és rossz néven vette, hogy nem vagyok hajlandó felhörpinteni a gőzölgő italt.
A másik történet is a szüleim hévízi nyaralása idejéből való. Akkoriban még nem volt otthon szódásszifon, szikvízkészítő járta lovaskocsival az utcákat, és amikor rászólt a szép fehér lovára, hogy „Hő, Baba!”, akkor gyorsan le kellett szaladni a két üres szódásüveggel meg a pénzzel, hogy kapjak érte két telit. Banci még csak pár napja vigyázott rám, amikor jött a szódás. Nem volt épp úriasszony, de néha voltak nagyúri megnyilvánulásai. Kiállt az erkélyre, és elegánsan leszólt a szódásnak: „Halló, Baba, várjon, mindjárt küldöm a gyereket!” A jelenetnek a szomszédok is tanúi voltak, gurultak a röhögéstől.
Banci később is adott át nekem életbölcsességeket és gyakran megnevettetett. Néha ez a kettő egyszerre történt. Egyszer például megkérdeztem tőle:
„ – Mondd, miért van az, hogy mi soha nem a zebrán megyünk át az utca túloldalára?”
„ – Azért, mert mindig olvasom az újságban, hogy már megint elgázoltak egy öregasszonyt a zebrán.”
Dávid Péter