Most nem az elhunyt hozzátartozó után birtokunkba kerülő földi javakról szólnék. Természetesen azok is fontosak, nem vitás. Másról beszélnék itt. Gondolom, a genetika tudománya foglalkozik azzal, milyen betegségre vagyunk hajlamosak, mire számíthatunk felmenőink egészségi állapotát ismerve, abból következtetve. A pszichológia pedig (többek között) azzal, milyen viselkedés-mintákat kapunk a családban a közvetlen hozzátartozóinktól (főként nagyszüleinktől és szüleinktől és valamelyest testvéreinktől). Természetesen a kétféle örökség között kapcsolatok lehetnek, de ez túl messzire vezetne, ezt most hagyjuk.
Van egy nagy különbség a kétféle örökség között, és engem egy ideje ez élénken foglalkoztat. Nem állítom, hogy naponta ezzel fekszem és kelek, de ott motoszkál a tudatom mélyén, és időnként felszínre bukkan. Arra gondolok, hogy nem vagyunk felelősek azokért a testi nyavalyákért, amelyekre a hajlamot átörökítjük utódainkra. Nagyon sajnálom a lányomat, amiért neki is fáj a térde, kopottak az ízületei, pedig fiatal felnőtt korban van még. Ám emiatt nincs bűntudatom, nem furdal a lelkiismeretem. Aggódom persze, mert a kattogó térd mellett sok más kellemetlen betegségre való hajlamot is örökölhetett tőlem (és édesanyjától, meg a mi felmenőinktől) ő is és a húga is, sőt, az unokám is, de azok a hajlamok egyelőre – szerencsére – nem mutatkoznak. Egyébként is, a szerepek meg is tudnak cserélődni. A fájós térd példájánál maradva: lányom talált jó megoldást a térdízületek természetes gyógyítására, amelyet nekem is melegen ajánlott (és neki tényleg be is vált).
Semmiképp nem érzek haragot vagy elkeseredettséget, ha belegondolok, milyen betegségek gyötörték a felmenőimet, pedig a bajaik képzeletbeli listája igencsak hosszú lenne. Épp ellenkezőleg: ők annak dacára vállalták utódok világra hozatalát és felnevelését, hogy ilyen sok és sokféle betegség bántotta őket. Arról nem is szólva, hogy a gyermekvállalás idején a későbbi nyavalyáik még nem jelentkeztek, így nem tudhatták, hogy akár halálos kórra való hajlamot fognak átörökíteni. Úgyhogy hálát érzek irántuk, és ebben nincs semmi pátosz vagy mesterkéltség.
Ami pedig a viselkedési mintákat illeti: ott bizony nagy a szülő és a nagyszülő felelőssége. Azok tudatosan megválaszthatóak és alakíthatóak. Amikor észreveszek magamon olyan viselkedést, amelyet már a szüleimben is erősen kifogásoltam, szerencsére sokszor megszólal bennem egy belső hang, és figyelmeztet erre. Úgy emlékszem, elsőszülöttem még nem volt hároméves, amikor – magamat is meglepve ezzel – bocsánatot kértem tőle. Igazságtalan és bántó volt egy neki szánt megjegyzésem, és ahogy kimondtam, meghallottam a saját hangomon apám egykori mondatát, vagy valami ahhoz nagyon hasonlót. Szerencsére volt erőm bocsánatot kérni tőle. Noha nem tudhatom, mennyit fogott fel akkor ebből a helyzetből, nekem könnyebb lett tőle a lelkem. Biztos, hogy nem mindig szólal meg az a kis belső hang, és bizonyosan a szülői házban tanult mintákat viszem tovább, jókat és rosszakat egyaránt. Ez azonban csak rajtam múlik, ahogy az meg már a lányaimon, mit adnak át a saját gyermekeiknek az otthonról hozott mintákból. Ez a szülő felelőssége a gyermekeivel szemben.
Dávid Péter
