„Mostantól engem nyugodtan hagyjatok ki ezekből a megbeszélésekből. Már nem akarok részt venni ezekben a vitákban, sőt, már dolgozni sincs kedvem. Inkább csak ülök a kertben a Balatonon, és a füvemmel beszélgetek: nézem, ahogy nő” – mondja L. nagy átéléssel. Bőven elmúlt hetven, ezért mi balga mód elhisszük neki, amit mond. Aztán csodálkozva vesszük észre kicsit később, hogy újra tevékenykedik, kérdez és ellenőriz, sőt, tárgyal és dolgozni is kezdett. Reaktiválta magát, mert nem képes nyugton megülni a… kertjében.
„A ti kapcsolati hálótok biztosan elöregedett, ahogy mondogatjátok, de az enyém nem. Kikérem magamnak, hogy öregnek nézzetek! Az én kapcsolataim ma is kiválóan működnek, köszönöm szépen. Hagyjatok dolgozni” – mondja büszkén I., aki valóban korát meghazudtolóan fiatalos. Vörös színű zakót visel, de van hasonló árnyalatú nadrágja és cipője is, pedig közelebb jár a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Bírja és élvezi a munkát, a felesége akkor sem lenne képes maga mellett tartani otthon, ha odaláncolná a konyhaszekrényhez. Ha mégis otthon marad, vadul kertészkedik.
„Majd pihenek, ha elfáradtam, addig ne gyötörjetek már az állandó aggodalmaskodásotokkal” – mondja F., a nyugalmazott sebészprofesszor. Már jó ideje nem operál, de a műtétek utáni rehabilitációban egyre több beteget támogat. Mind hosszabbak a napi beosztásai, a munkanapjai, újabb és újabb ötletei vannak, hogyan lehet felgyorsítani a talpra állás folyamatát. Amikor nem páciensekkel foglalkozik, maratoni sétákat tesz a Mátrában.
„Nagyon fáraszt a munka, legszívesebben ki sem kelnék az ágyból” – mondja M., de egy szavát sem lehet komolyan venni. Hangszeres muzsikát tanít itthon és külföldön, emellett koncertezik, próbáról próbára rohan. Amikor épp beáll a dereka egy héttel a hangverseny előtt, kétségbeesetten fordul fűhöz-fához, de aztán érdekes módon mire eljön a koncert napja, úgymond magától rendbe jön a dereka. Simán megszállott.
Mindannyian ismerünk ilyen embereket. Nincs szükségük új keresetre, mert egy munkával töltött hosszú élet áll mögöttük, megfelelő megtakarításokkal, és bár valóban rengeteget fáradoztak, mégsem képesek megpihenni és ülni a babérjaikon. Olyan is akad, aki kimondja: „Tudod, ha leállnék, abba szerintem szépen bele is halnék”. Mások sopánkodnak: „Miért nem vagyok képes nyugodtan hátradőlni végre, és élvezni egy élet munkájának gyümölcseit?” A szerencsésebbek egész életükben azt a tevékenységet végezték munka gyanánt, ami egyben a hobbijuk is, vagy valami nagyon hasonlót. Na, nekik különösen nehéz a semmittevés. Igaz, arra nincs is szükség, elég lenne lassítani, visszavenni a tempóból. Akinek ez sikerül, büszke lehet magára. Valamiért nem ez a jellemző: vagy úgy hajtunk, mintha ma is húszévesek lennénk, vagy beadjuk a derekunkat az öregedésnek, és akkor nem sokkal utána beadjuk a kulcsot is. Nincs kitalálva a fokozatos leállás. Az, hogy akkor mostantól egyre kevesebb munka (bármennyire élvezet forrása is) és egyre több aktív pihenés. Nem így vagyunk bedrótozva.
Mit szólnak ehhez a fiatalok? Gyanítom, titokban, hogy ne vegyük észre, megmosolyognak minket. Sebaj: ha megérik, ők is ebben a cipőben járnak majd.
Dávid Péter
