Tegnap este megnéztük Sir David Attenborough filmjét, amelyet kilencvenhárom évesen forgatott, vagy inkább szerkeszett egybe A Life on Our Planet (Élet a bolygónkon) címmel. Korábbi alkotásaiból ismert képek sorjáztak, meg néhány új felvétel. Ma reggel, amikor e sorokat írom, a filmnek és szerzőknek 5.2 millió követője van már az Instagramon, a filmeket tízes skálán besoroló honlap 8.9-re értékeli ezt a mozit. A világ levett kalappal áll a nagyszerű alkotó és műve előtt.

Rengeteg okunk van tisztelni Attenborough teljesítményét, ám amiről most pár szót szólnék, az az őszintesége. Az a kendőzetlenség és közvetlenség, amellyel a súlyos helyzetet feltárja előttünk. Belenéz a szemünkbe, és tanúvallomást tesz. Nem vádol, de azért szépen felsorolja évszázados bűneinket. A film első perceiben elmondja, hogy a következőkben felvázolja majd nekünk Földünk élővilágának egy emberöltő – az ő élete – során megtapasztalt rettenetes változásait, és azt is, ahogy ő a jövőt elképzeli, megálmodja. A vision szót használja, melynek számtalan jelentésárnyalatát ismerjük, íme néhány, a teljesség igénye nélkül: látás, látvány, vízió, előrelátás, éleslátás, látóképesség, látomás. Sir David nem áltatja magát és minket, nézőket sem: egész életében természetes élővilágunkat igyekezett elhozni a nappalinkba a televíziókészülékeken keresztül, de valójában egy kihalófélben lévő vegetációt tudott csak bemutatni.

A film végtelenül szomorú, sőt tragikus, és a vége felé, úgy a kétharmadánál hosszú másodpercekig nagyon közelről, szuperplánban látjuk az alkotó ráncok barázdálta, szép arcát, amint kis híján elsírja magát. Hosszú, izgalmas munkával töltött élete vége felé jár, és borzasztóan letaglózza az élővilág hanyatlása, az a borzalmas kár, amit mi, emberek a magunk mohóságával és kíméletlenségével az utóbbi kétszáz évben okoztunk az élővilágnak. Ha itt érne véget a film, akkor is kerek egész lenne, ám ezután Sir David még elmondja, hogy tudja a megoldást, és felvázolja nekünk a kivezető utat. Teszi ezt a rá jellemző sallangmentességgel, egyszerűen és tisztán, valóban felemelően. Természetesen a filmjeiből évtizedek óta ismert gyönyörű képek kíséretében, pompás zenei aláfestéssel, katartikus élményt kínálva. Már nem is a Földet kell megmenteni, hanem magunkat – figyelmeztet.

Az utolsó képsoron Pripjatyban látjuk, az 1986-os atomerőmű-katasztrófa, Csernobil közelében, az egykori kisváros romjai között sétálgat magányosan. Megmutatja, hogy harmincnégy évvel az ipari tragédia után a természet újra birtokba veszi az egykor volt emberi települést, visszakövetelve, ami mindig is az övé volt, ami jár neki. Attenborough tanít minket, figyelmeztet, és a maga szelíd módján csak felsorolja, mi mindent kell megváltoztatnunk annak érdekében, hogy a természetes élővilág fennmaradjon, hogy unokáink, dédunokáink élhető világban éljenek. Egy fáradhatatlan öreg ember minden szeretetével és az Élet iránti alázatával. Remélem, meghalljuk a tanítását.

Dávid Péter