Ha most szemben ülne velem valaki, és megkérdezné, hogy vajon tisztelem-e a családomban felnövekvő gyerekeket, szám szerint öt dédunokám van, akkor azt válaszolnám, hogy aligha a tisztelet fejezné ki azt, amit irántuk érzek.
Annyit előrebocsátanék, hogy szülőként követtem el hibákat, súlyos hibákat is, ezekkel a mai napig tisztában vagyok, de soha nem gondoltam, hogy a gyerekeim a tulajdonomat képeznék. Aminthogy nagyszülőként sem tartottam ezt a helyzetet a felelőtlenség boldog állapotának, nem gondoltam, hogy a nagyanyaság arra hatalmaz fel, hogy gátlás nélkül kényeztessem az unokáimat, hogy elhalmozzam őket édességgel, ilyen-olyan csemegékkel. Egyrészt anyagilag nem is engedhettem volna meg, másrészt egy, ha nem is puritán, de korántsem tékozló családból származom. Igenis, felelősséggel tartoztam az unokáimnak, és megtanultam tőlük, a velük való gyakori együttlétekből, hogy a gyerekek igénylik az állandóságot, hogy az állandóság nyújtja számukra a nélkülözhetetlen biztonságérzést, valamint, hogy az állandóság bizonyos szertartásszerű elemekből áll. És ami mélyen belém vésődött, amit minden gyerekkel kapcsolatban álló felnőttnek tudnia kell, hogy a gyerekeknek a játék, akár a szabadban, akár a szobában, az ő elsődleges tevékenységük. A lételemük. A játékban próbálnak különböző szerepeket, a játékban próbálják ki és fejlesztik a képességeiket, a játékon alapul a fejlődésük.
Itt annyit megjegyeznék: bennem iszonyú indulatok éltek az iskola iránt, amelyik nem vette tekintetbe a gyerekeknek az iskolába lépés előtti tapasztalatait, a világról megszerzett tudásukat, az élmények iránti szomjúságukat. Ellenben a testükkel aránytalan súlyokkal terhelte meg őket, és olyan feladatokkal, amelyek többnyire nem a kreativitásra, hanem a szöveghű magolásra kényszerítette őket.
A paradicsomleves-szertartás Zsófival, első számú dédunokámmal a véletleneknek köszönhető. A leányzó kiscsoportos óvodás volt, amikor szülei beíratták balett tanfolyamra. A hét egy bizonyos napján a nagyapja, aki az én fiam, ment érte az óvodába, és vitte el a balett órára, megvárta, és némi cukrászdába tett kitérő után hazaszállította.
A balett órák után, nem minden héten, de mondjuk, havonta egyszer került sor a paradicsomleves-bulira. Nem tudom, honnan sejtettem, hogy Zsófi szeretni fogja a paradicsomlevest, de bevált. Szereti. A mai napig.
Első alkalommal kipróbáltuk. A következő alkalommal már szertartásszerűen ment a dolog. Én megfőztem a paradicsomlevest, amibe nokedlit szaggattam. Egyszer kísérleteztem betűtésztával, de a leányzó közölte, hogy nem ízlik neki, nokedlivel jobb. Megjegyzés: a gyerekek konzervatívak, ragaszkodnak a megszokott dolgokhoz-ízekhez.
A szertartás következő lépése: megnyomják a kapucsengőt. Én beengedem őket. Az ötödik emeleten lakom, fiam kiszáll a liftből. Zsófi hol van? – kérdem. Zsófi? Hát úgy látszik, nem jött. Akkor nagy kacarászás közepette Zsófi előbukkan. Levetkőzik, kibújik a cipőjéből, megy a fürdőszobába kezet mosni. Ezt mondani sem kell, ez alapszabály.
A szertartáshoz hozzátartozik, hogy Zsófinak külön leveses tányérja, kanala, és bögréje van. Valamint az is, hogy a paradicsomleves elfogyasztását játék követi, kockázás, majd dominózás. Olykor Ki nevet a végén-t játszunk.
A szertartás időről-időre új elemekkel bővül. Mondjuk, a nagyapja felolvas. Vagy Zsófi bemutatja a balett lépéseket. Vagy leül a lap topom elé, persze, tudja kezelni, és mesét néz, vagy játszik. Néha énekelünk. Ilyenek.
Nem tudom, hogy ez a szertartás részemről vajon a dédunokám iránti tisztelet jele. Talán annyiban, hogy felismertem és tiszteletben tartom az igényeit.
De talán több annál. Megalapozza a kapcsolatunkat.
Nem tudom, hogy mi marad meg benne ezekből az együttlétekből. Hangulatok? Ízek, illatok? Néhány mondat a felolvasott szövegekből? Ám úgy gondolom, a generációk közti kapcsolatok lényege, hogy az utódoknak minél több élményt adjunk útravalóul, és rájuk bízzuk, hogy mindezzel majd felnőttként miként gazdálkodnak.
Szász Anna
