ferling

Az emlékezet lyukai

Megkongatta a vészharangot a The Economist című hetilap augusztusi utolsó száma: cikkének címe szerint a demencia gyors terjedése világszerte vészhelyzetet teremtett. Rögtön alcímében felvázolja a levont következtetést is: több kutatásra, a tartós ellátásra szorulók esetében jobb gondoskodásra és az egyén magatartásának megváltozására van szükség.

Talán a kóros emlékezetkiesés mind több emberre gyakorolt hatása kevésbé aggasztónak tűnik a világot sújtó sok probléma között. A mögöttes okok egyikének, a megnövekedett élettartamnak még örülnünk is; a demencia nem a vírusfertőzés sebességével terjed, csak a demográfiai változások kiszámítható elkerülhetetlenségével; és a maga teljességében csak a távoli jövőben érezteti majd a hatását. Ez utóbbi megállapítást megnyugtatónak vesszük, és legszívesebben elhessegetnénk minden aggodalmat: nem olyan vészes a helyzet. A valóság viszont egészen mást mutat. A lap szerint a demencia máris az egész világot súlytó vészhelyzetet eredményez. Már most is több ember szenved tőle, mint ahányat humánusan el tudnánk látni. Egyelőre nincs rá gyógyír. Mit gyógyír: a kialakulásáról sincs elképzelésünk, ezért megelőzésről egyelőre aligha beszélhetünk, legfeljebb a már kialakult enyhe demencia késleltetéséről, kedvezőtlen hatásainak csillapításáról. Nincs olyan társadalom, amely fenntartható gondoskodási módszert fejlesztett volna ki a demens emberek számára, és ez a cikk szerint sajnálatos tény.

A demencia gyűjtőfogalom, ezt az állapotot különféle okok idézhetik elő, közülük a leggyakoribb a félelmetes Alzheimer-kór, amely az esetek 60-80%-ában jelentkezik. Általában feledékenységgel és a kognitív működés enyhe hanyatlásával kezdődik. Ahogy súlyosbodik, az emberek elveszítik a képességüket, hogy gondoskodjanak magukról. Mielőtt eljutnak az út végére, sokan közülük folyamatos gondoskodást igényelnek. Nem csak az időseket veszélyezteti, de a korosabb emberek között nagyobb valószínűséggel fordul elő, és az életkor kitolódásával ez súlyos helyzetet idéz elő. Még száz éve is sok országban harmincéves koruk körül haltak meg az emberek, ma ez inkább a hetvenes, sőt, nyolcvanas éveikben történik meg. Hozzáteszem: szerencsére, hiszen azért ez a tény valóban örvendetes. Becslések szerint a hatvanöt és hatvankilenc év közötti korcsoportban a demensek száma manapság 1,7% lehet, és annak a kockázata, hogy demencia alakul ki, e kor fölött ötévente megduplázódik. Jelenleg világszerte mintegy ötvenmillióan szenvednek ebben az állapotban, és a számuk tíz év múlva várhatóan eléri a nyolcvankét milliót, 2050-re pedig a százötvenmilliót. A legtöbb új esetet a fejlődő világban regisztrálják, ahol a lélekszám is emelkedik és az átlagéletkor is egyre magasabb.

A cikk még folytatódik, de ez a rövid összefoglaló is jól megragadja a lényeget. A demencia súlyos probléma; a világ, miközben számtalan betegséggel küzd, közöttük mostanában az új koronavírus-járvánnyal is, egyelőre nincs felkészülve rá, hogy felvegye a harcot ellene és valódi megoldásokat találjon rá. A The Economist arra a következtetésre jutott, hogy a kutatási erőfeszítések fokozásával meg kell értenünk végre, mi okozza ezt a betegséget, gyógyíthatóvá kell tennünk és jelentősen javítanunk kell az ellátásra szorulókról való gondoskodást. A téma annyira fontos, hogy itt, a Respect for all oldalán még visszatérünk rá.

Forrás: https://www.economist.com/leaders/2020/08/29/the-rising-prevalence-of-dementia-is-a-global-emergency?utm_campaign=the-economist-today&utm_medium=newsletter&utm_source=salesforce-marketing-cloud&utm_term=2020-08-31&utm_content=article-link-5&etear=nl_today_5

DP  

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

Diploma a századik év közelében?

Igen, a sokadik ilyen történetet is meg kell osztanunk veletek, annyira lelkesítőek ezek a példák. Nincs lehetetlen, csak akarni kell, sohasem túl késő – erre újabb igazolás a palermói egyetem frissen diplomázott hallgatója. Amikor Giuseppe Paterno-ról, a kilencvenhat évesen lediplomázott férfiúról írunk, bátran használhatjuk ezeket az elcsépelt fordulatokat, akár még azt is, hogy életünk utolsó napjáig van mit tanulnunk és érdemes is. Maga Giuseppe ezt így gondolta, és neki lett igaza.

A vasúttól vonult nyugdíjba évtizedekkel ezelőtt, a második világháborúban pedig a haditengerészetnél szolgált. Három éve határozta el, hogy valóra váltja régi álmát (lám-lám, egy újabb közhely): történelmet és filozófiát fog hallgatni az egyetemen. Szegény szicíliai családban nőtt fel, nyilván nem volt akkor lehetősége beiratkozni az egyetemre, amikor jómódú kortársai ezt megengedhették maguknak. A Reuters egy kis videóinterjút is készített a tiszteletre méltó Giuseppével, aki elmesélte, hogyan jutott el a diplomáig. Régimódi írógépet használt és valódi, kézbe vehető könyveket. Majdnem minden nap éjfélig tanult, tiszteletre méltó kitartással. Az eredményes vizsgákról szóló okmányt kilencvenhat éves korában vehette át, a család nagy megkönnyebbülésére. Fia, Ninni, aki maga is az iskolapadot koptatja újra, túl a hatvanon, elárulta, hogy az egész család nagyon izgult a nagypapa sikeréért. „Lássuk, képes vagyok-e rá” – mondogatta az elején Giuseppe. Kíváncsi volt rá, hogyan reagálnak a tanárai egy ilyen koros hallgatóra, ami nyilván szokatlan volt számukra. Az új koronavírusjárvány is nehezítő körülmény volt, ám végül győzedelmeskedett a kitartás. Követheti példáját bárki, ne keressük a kifogásokat!

Forrás: https://aleteia.org/2020/08/19/italys-oldest-student-graduates-university-at-96/

DP

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

„Ötvenéves elmúlt? Akkor erre mindenképpen figyeljen!”

Mostanában ez és a hasonló címek valamiért ismétlődően elém kerülnek a neten; nyilván nem véletlenül akad meg rajtuk a szemem. Már a járvány előtti korszakban is zavartak, most meg különösen irritálnak. Ne tessék állandóan az orrom alá dörgölni, mennyire kitett vagyok ilyen-olyan kórnak, tudom én azt magamtól is. Szerintem inkább az lenne a jó reklámszöveg, hogy „Ha meg akarja ünnepelni a százhuszadik szülinapját, ezt tanácsoljuk”. Lehet, hogy valamilyen gyerekes dacból arra az információra is fittyet hánynék, ahogy a fent idézettekre, de esetleg mégis, duzzogva, bele-beleolvasnék, mitől javulnak az életesélyeim.

Tudom ám, mert még nem vagyok teljesen zizi, hogy minden vitaminnál, gyógyteás löttynél, ráolvasós hókuszpókusznál többet ér a testmozgás. Csak ne lennék ilyen átkozottul lusta… Na, erre mondja velem egykorú ifjú barátom, hogy „Ha még mindig nem kezdtél el rendszeresen mozogni, öregem, az azt jelenti, hogy még nem fáj eléggé”. Sajnos, be kell látnom, igaza van. Ő hetente háromszor kocog. Mondjuk az irány bíztató: mostanában én is minden nap sétálok vagy öt kilométert, fülemben a streaming applikáció jóvoltából Mozart duruzsol, és közben erősen készülök az első találkozóra a gyógytornásszal. Most még életben vagyok (ugyebár a régi vicc szerint, ha reggel úgy ébredsz, hogy semmi fájdalmat nem érzel, kezdhetsz aggódni, hogy élsz-e még egyáltalán; hát, jelentem, nekem még nincs miért aggódnom…).

A másik, még nálam is kevésbé fiatal barátom szerint „A gyógytorna nem kellemes, sőt, nagyon fájdalmas eleinte, ám egy idő után újra tudod jobbra-balra forgatni a fejedet és le tudsz hajolni bekötni a cipőfűződet”. Na, ezt hívom én pozitív ráhangolásnak! Ez nem ijesztgetés, hanem a remény megcsillantása kialvatlanságtól karikás szemem előtt: ha elmúlna a hasogatás itt meg ott, biztosan végig tudnám aludni az éjszakákat…

Tehát igenis számít, hogy biztatással vagy ijesztgetéssel segítenek elűzni a restségemet. Tessék engem finoman ösztökélni, szeretettel nógatni és javulást ígérni – és akkor megmoccanok végre. A saját érdekemben.

Dávid Péter

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling

Ha végre itt a nyár…

Felhívott a barátom, hogy másokat megelőzve, elsőként gratuláljon születésnapom alkalmából. Örültem neki, mert bár szeretjük egymást, ritkán beszélünk, még ritkábban látjuk egymást. Nagy kár. Hatvanöt évesek vagyunk; még szívesen dolgozunk mindketten, ha módunkban áll, de egyre kevesebb az alkalom. Mindkettőnk cégében lezajlott a fiatalítás, amit el is fogadunk, meg is értünk. „Ha tennivaló akad, elsősorban az aktívakra gondolnak a megbízással, én csak akkor jövök, ha már nincs kinek adni a munkát. Nem zúgolódom, elfogadom, de attól még rosszul esik persze” – vallja be a barátom.

Tehát nem robotolunk túl sokat, mégis alig jut időnk egymásra, arra, hogy elmenjünk egymáshoz vendégségbe vagy beüljünk valahová egy jó ebédre vagy akár csak egy finom kávéra. Legutóbb egy közös barátunk búcsúztatásán találkoztunk a Bazilikában, ami fájóan szomorú alkalom volt, és természetesen nemigen beszélgettünk. Álltunk ott lesújtottan, mert nagyon szerettük őt. Aztán titokban, magunkban megállapítottuk, hogy a többiek hogy megöregedtek, de mi szerencsére nem annyira…

Most, a születésnapi jókívánságok elhangzása után híreket cserélünk, természetesen a gyerekeinkről és unokáinkról. Azt mondja a barátom, hogy még csak most kezdődött a nyári vakáció, de máris elfáradt kissé. Sokat bajlódnak kiskamasz unokáikkal. A két bakfis szülei keményen dolgoznak héthosszat, mert a COVID első időszakában még otthon voltak, de most elvárják tőlük a munkaadóik, hogy naponta a munkahelyükön teljesítsenek. Így a nagyszülőkre hárul a nyári gyerekfelügyelet. Nagypapa és nagymama rajongásig szeretik a lányokat, így örömmel vállalták a feladatot. Viszont régen volt az, amikor a lázadó és sok mindennel elégedetlen saját tizenéves kislányukkal bajlódtak. Így aztán már nem emlékeznek rá, mennyi gonddal is jár ez a nehéz korszak. A tinédzsernek az idősebbek – szülők, nagy- és dédszülők – nemzedékéhez fűződő kapcsolata sehol a világon nem egyszerű, tudja ezt mindenki, aki hasonló cipőben jár. A barátom unokái szerencsére nem tiszteletlenek (hallottunk már rémtörténeteket a durván beszélő, a nagyit sértegető unokákról), csak kissé mogorvák és zárkózottak. Passzívak.

Szóval, a barátom kibérelt egy szépséges balatoni nyaralót épp a tihanyi kompkikötő fölött. Szép kerttel, mesés kilátással a tóra, azt gondolnád, hogy ez minden gyerek álma. Sajnos a két kiskamasz nem volt kíváncsi sem a magyar tengerre, sem az északi part természeti szépségeire vagy más látnivalóira. Egész nap a kütyüiket nyomkodták. Amikor néhány borús nap remek kirándulóalkalmat kínált, Panni és Kata még hosszas unszolásra sem érzett kedvet hegyet mászni vagy kerékpározni a nagyszülőkkel. „Képzeld” – így a barátom – „még a Balaton sem érdekelte őket!” Azután egy nap, végre, nagy kegyesen pancsoltak egyet az egykor volt szabadstrandon, ahová a kutyát is szabad volt bevinni (de mindenért fizetni kellett persze).

A barátom büszke egyszülött lányára és két szépséges unokájára, de hallom a hangján, hogy bántja a kislányok érdektelensége, a nagyszülők ötleteinek lefitymálása. Ő olyan ember, akinek egész életében a családja volt a mindene. Érzem, hogy fáj neki a kislányok hozzáállása. Jellegzetes nemzedéki ütközések sorjáznak már most, a nyár derekán, és a barátom némi aggodalommal tekint a hátralévő bő egy hónap elébe. „Képzeld” – mondja – „egész nyáron nálunk lesznek. Nem akarok panaszkodni… Látom, hogy nekik sem könnyű velünk. Valahogy csak kibírjuk iskolakezdésig…”.

Dávid Péter

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling
,

Idősnek lenni jó

Idősnek lenni nem hátrányos helyzet, nem feltétlenül jelent csökkent életminőséget. A kor csupán egy aktuális állapot, egy mérőszám, a születéstől kezdve eltelt évek száma, a megélt karácsonyok, a várva várt tavaszok és a visszasírt nyarak száma. A kor az élettapasztalat rövid, számszerűsített összegzése, na meg a bölcsesség becsült fokmérője.

Az idős emberek egy jelentős része nagyszerű lehetőségként tekint az élet „második” felére. A visszavonulás évei sokszor a nyitás évei is egyben, végre jut idő mindarra, ami az aktív évtizedekből a kötelezettségek miatt el- vagy kimaradt.

Vannak, akik sportolni kezdenek, sétálnak, túráznak, nordic walking botot fognak a kezükbe, és így fedezik fel (újra) a világot. A futóversenyek célvonalain sok olyan futó halad át, aki időskorában éli meg az első maraton örömét. A kerékpáros pihenőhelyeken sem ritka az idős vendég, barázdált arcú, de élénk tekintetű párok kortyolgatják búzasörüket, s mielőtt újra útnak indulnak, összemosolyognak a gyerekekkel.

Mások utazni kezdenek, és sosem látott kalandokra adják őszülő fejüket. Az elindulás valahogy egyre könnyebbé válik, a visszahúzó erő már nem nagyon tud felmutatni elfogadható indokot. A múló idő rámutat arra, hogy tétovázni nem érdemes. Utaznak, nyitottak, kipróbálják mindazt, amiről korábban lebeszélték volna magukat. Bátrak, kalandra és élményre éhesek, valamint végtelenül befogadóak minden iránt, amit a világ nyújtani tud.

A be nem váltott ígéretek, a valóra nem vált álmok új esélyt kapnak. Néhányan új szakmát tanulnak, kézműves foglalkozásba kezdenek, informatikai tanfolyamok telnek meg idős résztvevőkkel. Az igazán elszántak egyetemre mennek, és éveket töltenek el azzal, hogy a szellemük új otthonra leljen. A motiváció tiszta, érdekmentes, önmagáért a tudásért való és nagyon tiszteletre méltó.

A divat terén az időskor a szabadságé és az állandó nosztalgiáé. Mutass egy idős asszonynak olyan ruhafazont, amilyet nem viselt már élete során valamikor.

Még az előző században megtanultuk, hogy bár a slágerek általában a kazetta A oldalán vannak, azért a B oldalon is mindig van pár ínyenc szám, mely felfedezésre vár. A nyugdíjas években több idő jut az élet élvezetére, a szórakozásra is. Évszázadok művészetét lehet a fotelben ülve feldolgozni. Az elalvás előtti néhány perces olvasást felváltja a naphosszig tartó figyelem, az aktuális könyv minden sorára, minden gondolatára jut elég idő. A zenehallgatás, a filmnézés pótcselekvésből elsődleges programmá válik, és lesz idő a képzőművészetek világában is megérteni mindazt, amit a gyerekekkel végigrohant tárlaton annak idején nem sikerült.

Az időskor a családi örömök, a szeretet új dimenziója. Az időseink a szeretet minden válfaját ismerik. Voltak már gyerekek, ifjak, fiatal felnőttek, amellett, hogy nagypapák vagy nagymamák, szülők, férjek és feleségek is egyben. Szerelemmel szeretnek 50-60 éve vagy néhány hete újra. Egymásnak társai maradnak, a fiatalabb generációnak támaszai lesznek, az unokáknak második otthont teremtenek, és a legodaadóbb játszótárssá válnak. Olykor 80 felett is építenek még új házat – például Legóból, mert ők már jól tudják, hogy az új világ építőelemei mindig kompatibilisek a régivel.

 

BE

 

Vissza a bejegyzésekhez
/by
ferling
,

A titokzatos öregek

Régóta rajongok Murakami Haruki regényeiért. Azt hiszem, valamennyit olvastam, mint ahogy a novelláit és a tényfeltáró riportjait is. (Egyedül azt a könyvét nem szerettem, amelyben arról elmélkedik, mire gondol futás közben – merthogy naponta lefut sok tucatnyi kilométert – és ezek a gondolatok nem tűntek túl izgalmasnak; bocs.) Viszont többnyire magával ragad írásainak játékossága és mély bölcsessége, humánuma, különös humora és azok a betétek, amelyek a huszadik század történelmének egy-egy sötét fejezetét tárják fel. Többször is jelölték irodalmi Nobel-díjra, de eddig még nem kapta meg (véleményem szerint meg fogja).

A hozzám hasonló megszállott Murakami-rajongók tudják, hogy a Mester nagyjából ugyanazokat a toposzokat használja regényeiben: sötét verem vagy kút alján napokig kuporgó és ott töprengő ember; művészeti alkotások megelevenedett figurái; különös-félelmetes madarak és mindenekelőtt macskák, macskák és még macskák. Többnyire van még a könyveiben régi jazz sztenderd és klasszikus muzsika, tokiói bárpult meg sok egyéb is persze, és a szexnek is mindig jut szerep (például a szép és nagy női kebel és a kecses női fül odaadó imádata is több regényben fellelhető). Visszatérő motívum az idős ember alakja, aki a megélt tapasztalatok bő tárházát hozza a történetekbe, és gyakran ő a rejtélyes mese kulcsa is egyben. Emlékezetes például a nyugalmazott hadnagy figurája A kurblimadár krónikájából: második világháborús visszaemlékezése megrázó és letehetetlenül izgalmas olvasmány, külön regény a regényben. Vénséges vénember már, amikor felidézi a főhősnek, milyen szörnyűségeket élt át Mandzsúriában és Szibériában, és a fiatal főhős már-már vallásos áhítattal csügg a szavain.

Legutóbbi olvasmányélményem A kormányzó halála című kétkötetes regény második része volt, amelyet épp a járvány kitörése után kezdtem el olvasni. Nagy önfegyelemmel elértem, hogy ne két nap alatt behabzsoljam be a több száz oldalt, ahogy szoktam, ahogy például az első kötettel is tettem. Ebben a varázslatos mesevalóságban is kiemelt szerep jut egy koros férfiúnak, aki régmúlt japán festőhagyományok folytatója volt szinte egész életében, és már egy idősek otthonában morzsolgatja napjait. Kimondatlanul is ő áll a titokzatos események középtengelyében. Szeretném, ha minél többen elolvasnátok ezt a Murakami-regényt is, ezért anélkül, hogy elárulnám, mi és hogyan játszódik a valóság és a képzelet határmezsgyéjén, ahogy az Murakaminál lenni szokott, csak arra az apróságra akarok rámutatni, mennyire átsüt a szövegen az idős ember iránti mély tisztelet. A szerző több száz oldalon keresztül hiteget minket, így alig várjuk, hogy fény derüljön végre a legkorosabb szereplő fiatalkori cselekedeteire. Csak annyit tudunk meg, hogy az Anschluss idején bátor tettet hajtott végre Bécsben a megszállókkal szemben, de teljes egészében sohasem értesülünk az öregember ifjúkori hősiességéről. Kijár neki, hogy megőrizze a titkát, nekünk pedig be kell érnünk azzal, hogy a regény többi szereplője óvja és tiszteletben tartja az öreg festőnek ezt a jogát.

Murakaminál az öregség sohasem a hanyatlást vagy az elmúlást példázza, vagy nem csak azt. A kormányzó halálában is a magasabb igazságosságba vetett hitet, az elszántságot és bátorságot, az erőt és a rejtelmességet testesíti meg. Letűnt kor hőse a festő. Noha teljes egészében az utolsó oldalig sem derülnek ki a titkok, amelyekből akad bőven a mesefolyamban, a regény végére mi is elfogadjuk, hogy egy öreg ember más szemmel nézi a világot, mint fiatalabb kortársai, és hogy ez így is van rendjén.

Dávid Péter

2020.06.30.

Vissza a bejegyzésekhez
/by