Régóta rajongok Murakami Haruki regényeiért. Azt hiszem, valamennyit olvastam, mint ahogy a novelláit és a tényfeltáró riportjait is. (Egyedül azt a könyvét nem szerettem, amelyben arról elmélkedik, mire gondol futás közben – merthogy naponta lefut sok tucatnyi kilométert – és ezek a gondolatok nem tűntek túl izgalmasnak; bocs.) Viszont többnyire magával ragad írásainak játékossága és mély bölcsessége, humánuma, különös humora és azok a betétek, amelyek a huszadik század történelmének egy-egy sötét fejezetét tárják fel. Többször is jelölték irodalmi Nobel-díjra, de eddig még nem kapta meg (véleményem szerint meg fogja).
A hozzám hasonló megszállott Murakami-rajongók tudják, hogy a Mester nagyjából ugyanazokat a toposzokat használja regényeiben: sötét verem vagy kút alján napokig kuporgó és ott töprengő ember; művészeti alkotások megelevenedett figurái; különös-félelmetes madarak és mindenekelőtt macskák, macskák és még macskák. Többnyire van még a könyveiben régi jazz sztenderd és klasszikus muzsika, tokiói bárpult meg sok egyéb is persze, és a szexnek is mindig jut szerep (például a szép és nagy női kebel és a kecses női fül odaadó imádata is több regényben fellelhető). Visszatérő motívum az idős ember alakja, aki a megélt tapasztalatok bő tárházát hozza a történetekbe, és gyakran ő a rejtélyes mese kulcsa is egyben. Emlékezetes például a nyugalmazott hadnagy figurája A kurblimadár krónikájából: második világháborús visszaemlékezése megrázó és letehetetlenül izgalmas olvasmány, külön regény a regényben. Vénséges vénember már, amikor felidézi a főhősnek, milyen szörnyűségeket élt át Mandzsúriában és Szibériában, és a fiatal főhős már-már vallásos áhítattal csügg a szavain.
Legutóbbi olvasmányélményem A kormányzó halála című kétkötetes regény második része volt, amelyet épp a járvány kitörése után kezdtem el olvasni. Nagy önfegyelemmel elértem, hogy ne két nap alatt behabzsoljam be a több száz oldalt, ahogy szoktam, ahogy például az első kötettel is tettem. Ebben a varázslatos mesevalóságban is kiemelt szerep jut egy koros férfiúnak, aki régmúlt japán festőhagyományok folytatója volt szinte egész életében, és már egy idősek otthonában morzsolgatja napjait. Kimondatlanul is ő áll a titokzatos események középtengelyében. Szeretném, ha minél többen elolvasnátok ezt a Murakami-regényt is, ezért anélkül, hogy elárulnám, mi és hogyan játszódik a valóság és a képzelet határmezsgyéjén, ahogy az Murakaminál lenni szokott, csak arra az apróságra akarok rámutatni, mennyire átsüt a szövegen az idős ember iránti mély tisztelet. A szerző több száz oldalon keresztül hiteget minket, így alig várjuk, hogy fény derüljön végre a legkorosabb szereplő fiatalkori cselekedeteire. Csak annyit tudunk meg, hogy az Anschluss idején bátor tettet hajtott végre Bécsben a megszállókkal szemben, de teljes egészében sohasem értesülünk az öregember ifjúkori hősiességéről. Kijár neki, hogy megőrizze a titkát, nekünk pedig be kell érnünk azzal, hogy a regény többi szereplője óvja és tiszteletben tartja az öreg festőnek ezt a jogát.
Murakaminál az öregség sohasem a hanyatlást vagy az elmúlást példázza, vagy nem csak azt. A kormányzó halálában is a magasabb igazságosságba vetett hitet, az elszántságot és bátorságot, az erőt és a rejtelmességet testesíti meg. Letűnt kor hőse a festő. Noha teljes egészében az utolsó oldalig sem derülnek ki a titkok, amelyekből akad bőven a mesefolyamban, a regény végére mi is elfogadjuk, hogy egy öreg ember más szemmel nézi a világot, mint fiatalabb kortársai, és hogy ez így is van rendjén.
Dávid Péter
2020.06.30.
