A Szertartásos paradicsomlevesben Szász Anna elgondolkodtató, bölcs ötleteket adott, köszönet értük. Igaz, ő már ötszörös dédnagymama, komoly tapasztalatra tett szert, mondhatnám, könnyű neki. Pedig biztosan nem könnyű, épp ez a szép az írásában. Nem olyan magától értetődő, hogyan tegyük élvezetessé és tartalmassá az együttléteket unokáinkkal és dédunokáinkkal (akinek már olyan is van). Szerintem Szász Anna gyakorlata követésre érdemes, megállapításaival egyetértek. A gyerekeknek tényleg szükségük van stabilitásra, kis ceremóniákra, ismétlődő, de azért alakuló, fejlődve bővülő eseményekre, rendszerességre, állandó ismétlődésre.
Nekem ez sok fejtörést okoz. Nem vagyok féltékenykedő alkat (szerencsére), de bevallom, az unokám apai nagyszüleire egy kicsit irigy vagyok. Az én helyzetemet a földrajzi távolság nehezíti, amit a járványhelyzet csak tovább rontott. Kétéves unokám ugyanis Londonban él szüleivel. Az idei évre tervezett találkozóink mind elmaradnak, úgy látom. Ettől összeszorul a szívem. Bezzeg az angol nagyszülők karjukba vehetik az unokáikat…! No de félre bú, az internetes lehetőségeknek hála mi videó-telefonálni szoktunk egymással, számtalan alkalmazás egyikét választva. Még ez is milyen jó, örülök is neki! Természetesen boldog vagyok, amikor felbukkan unokám szőke fürtös feje a laptopom monitorján, és ő is szemmel láthatóan örül nekem. Kicsit a külső megfigyelő szerepkörére kárhoztat ez a helyzet: mondjuk, megnézhetem, ahogy a család szépen megvacsorázik, vagy Lola rajzolgat, játszik valamit, a játszótéren siklik a csúszdán, esetleg épp fürdik. Ő időről időre odasandít a mama telefonjára, ellenőrzi, nézem-e még, és olykor meg is szólít: „Look, papa!”, és büszkén magasba emeli legfrissebb alkotását.
Szász Annához hasonlóan megpróbáltam valami állandó, szertartás-szerű elemet csempészni a videótelefonos találkozásainkba. Egy mesekönyv volt ehhez az eszköz, mindig ugyanaz. Ha a világ rigó lenne, Weöres Sándor versei és Hintz Gyula rajzai. Maga a csoda. Szerette, egyre több magyar szót mondott nekem, amikor meglátott. Idővel sikerült elérnem, hogy amikor észrevette az arcomat a telefon kijelzőjén, már széles mosollyal követelte: „Papa! Book!” Ő is hozta a kedvenc mesekönyveit, és ilyenekből szerencsére sok van neki, kétéves létére tekintélyes könyvtárral büszkélkedhet.
Ám ez kevés. Agyalok, milyen szertartást tudnék még kitalálni, ami így, több ezer kilométerről is működik. Egy nagyszülő képes igazi erőfeszítésekre, ha az unokájáról van szó. Ezért arra gondoltam, előveszem a hegedűmet, és egy tanár segítségével (covidos online órákon) kicsit felfrissítem beporosodott hangszertudásomat. Nagyon remélem, Lola értékelni fogja. Szereti a zenét, és milyen szép is lesz, ha hozzám köt, mondjuk magyar gyermekdalokat. Akkor ez a közös muzsikálás lesz a mi paradicsomleves-szertartásunk.
Dávid Péter
