Idősnek lenni nem hátrányos helyzet, nem feltétlenül jelent csökkent életminőséget. A kor csupán egy aktuális állapot, egy mérőszám, a születéstől kezdve eltelt évek száma, a megélt karácsonyok, a várva várt tavaszok és a visszasírt nyarak száma. A kor az élettapasztalat rövid, számszerűsített összegzése, na meg a bölcsesség becsült fokmérője.

Az idős emberek egy jelentős része nagyszerű lehetőségként tekint az élet „második” felére. A visszavonulás évei sokszor a nyitás évei is egyben, végre jut idő mindarra, ami az aktív évtizedekből a kötelezettségek miatt el- vagy kimaradt.

Vannak, akik sportolni kezdenek, sétálnak, túráznak, nordic walking botot fognak a kezükbe, és így fedezik fel (újra) a világot. A futóversenyek célvonalain sok olyan futó halad át, aki időskorában éli meg az első maraton örömét. A kerékpáros pihenőhelyeken sem ritka az idős vendég, barázdált arcú, de élénk tekintetű párok kortyolgatják búzasörüket, s mielőtt újra útnak indulnak, összemosolyognak a gyerekekkel.

Mások utazni kezdenek, és sosem látott kalandokra adják őszülő fejüket. Az elindulás valahogy egyre könnyebbé válik, a visszahúzó erő már nem nagyon tud felmutatni elfogadható indokot. A múló idő rámutat arra, hogy tétovázni nem érdemes. Utaznak, nyitottak, kipróbálják mindazt, amiről korábban lebeszélték volna magukat. Bátrak, kalandra és élményre éhesek, valamint végtelenül befogadóak minden iránt, amit a világ nyújtani tud.

A be nem váltott ígéretek, a valóra nem vált álmok új esélyt kapnak. Néhányan új szakmát tanulnak, kézműves foglalkozásba kezdenek, informatikai tanfolyamok telnek meg idős résztvevőkkel. Az igazán elszántak egyetemre mennek, és éveket töltenek el azzal, hogy a szellemük új otthonra leljen. A motiváció tiszta, érdekmentes, önmagáért a tudásért való és nagyon tiszteletre méltó.

A divat terén az időskor a szabadságé és az állandó nosztalgiáé. Mutass egy idős asszonynak olyan ruhafazont, amilyet nem viselt már élete során valamikor.

Még az előző században megtanultuk, hogy bár a slágerek általában a kazetta A oldalán vannak, azért a B oldalon is mindig van pár ínyenc szám, mely felfedezésre vár. A nyugdíjas években több idő jut az élet élvezetére, a szórakozásra is. Évszázadok művészetét lehet a fotelben ülve feldolgozni. Az elalvás előtti néhány perces olvasást felváltja a naphosszig tartó figyelem, az aktuális könyv minden sorára, minden gondolatára jut elég idő. A zenehallgatás, a filmnézés pótcselekvésből elsődleges programmá válik, és lesz idő a képzőművészetek világában is megérteni mindazt, amit a gyerekekkel végigrohant tárlaton annak idején nem sikerült.

Az időskor a családi örömök, a szeretet új dimenziója. Az időseink a szeretet minden válfaját ismerik. Voltak már gyerekek, ifjak, fiatal felnőttek, amellett, hogy nagypapák vagy nagymamák, szülők, férjek és feleségek is egyben. Szerelemmel szeretnek 50-60 éve vagy néhány hete újra. Egymásnak társai maradnak, a fiatalabb generációnak támaszai lesznek, az unokáknak második otthont teremtenek, és a legodaadóbb játszótárssá válnak. Olykor 80 felett is építenek még új házat – például Legóból, mert ők már jól tudják, hogy az új világ építőelemei mindig kompatibilisek a régivel.

 

BE

 


Idősek karanténban – a generációkutató szemével

A COVID-19 okozta járványhelyzet idején az idősek viselkedését, reakcióit sok kritika érte. A társadalom egy része ítélkezni kezdett cselekedeteik felett, gúny tárgyává tette és bűnbakká kiáltotta ki a vírus szempontjából leginkább veszélyeztetett korosztályt – mondván nem a helyzetüknek megfelelően cselekednek, miközben a járványügyi intézkedések elsősorban őket védik/védenék. De vajon megalapozottak-e azok a címkék, amelyeket a fiatalabb generáció az idősekre aggatott az elmúlt hónapokban? Értik-e a véleményformálók idős embertársaik motivációit, ismerik-e élethelyzetüket, társadalmi viszonyaikat, és vajon rálátnak-e az érintett generáció egészére?

Vírusmentes időszakban is igaz az, hogy a különféle generációk tagjairól hajlamosak vagyunk sztereotip módon gondolkodni. Sémákat gyártunk, sarkos jelzőkkel illetjük a sajátunktól eltérő korosztályokat, címkéket aggatunk másokra, látatlanban ítélkezünk, ráadásul általánosítunk.

Holott a generációk többségét diverzitás jellemzi, egy-egy tulajdonság vagy viselkedési forma adott korosztályon belül általában mindössze körülbelül a csoport 25 %-ára jellemző – véli a generációkutató. Nemes Orsolya 2020 április közepén egy online TEDX előadásban beszélt többek között a sztereotipizálás tévútjairól. Az érintett előadás fő témája az volt, hogyan élik meg a különböző generációk a karanténhelyzetet, mik a szemmel látható nehézségeik, és mik lehetnek viselkedésük mozgatórugói.

Ha egy kicsit mögé nézünk az idősek társadalmi helyzetének, életútjuk történelmi beágyazottságának, szociális kapcsolataik természetének, máris jobban érthetjük azt, ami kívülállóként a karanténhónapok elején, akkor és ott érthetetlennek, észszerűtlennek tűnt.

A 75 év felettiek generációja a legveszélyeztetettebb csoport a COVID-19 lehetséges következményeinek tükrében. E korosztály tagjainak egyik közös jellemzője, hogy vannak, lehetnek háborús emlékeik. Életük során egyesek többször is megélték azt, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíthetik mindenüket, hogy semmi sem biztos, ezért mindig érdemes készülni a bizonytalanra, egyfajta készenlétben kell állni, hátha eljön a szükséghelyzet ideje. Az ő múltbéli emlékeiknek, a nélkülözés éveinek árnyékában már sokkal érthetőbbé válik az élelmiszer-felhalmozás jelenbeli szándéka. Olyannyira így van ez, hogy az idősebb nemzedék traumái, tapasztalatai tudattalan módon a következő generációt is cselekvésre ösztönözhetik.

Kevesen tudják, hogy Magyarországon a 75 év felettiek egy jelentős része rendkívül magányosan él, ők leginkább csak magukra számíthatnak. A szociális hálójuk beszűkül, társas kapcsolataik minimálisra korlátozódnak. A társas érintkezésre sokuknak csak a családi látogatások alkalmával, valamint a napi rutin során, pl. a bevásárlás alatt és a köztereken eltöltött időben van lehetősége. A társadalmi kapcsolatok korlátozása őket a teljes elszigetelődés veszélyével fenyegeti.

Érdemes észben tartani mindezt, és ítélkezés helyett inkább figyelemmel fordulni feléjük, így segíteni a tovább élésben azt a generációt, amely már többször bizonyította, képes a túlélésre.

A cikkben hivatkozott előadás elérhető itt.

 

BE


Fontos írásra szeretném felhívni a figyelmedet: június végén jelent meg Horváth Bence cikke a 444.hu ÉLET rovatában. A szerző Kucsera Csaba szociológussal beszélgetett.

Hosszú olvasmány. Már a címe is egy felismerés: “A járvány megmutatta, hogy nagyon elnagyolt fogalmaink vannak az idősekről”. Ha rászánod ezt a tíz percet és megismered az ELTE TáTK Szociálpolitika Tanszék tudományos főmunkatársának gondolatait, rájössz, hogy ez valóban így van. Az időskor kérdéseivel nem szívesen foglalkozunk. Annak idején én is elhessegettem magamtól az öregség, a megöregedés, az öregkor témáját, mondván: messze van az még, ráérek még szorongani miatta.

Azzal szeretnék kedvet hozni az ajánlott cikkhez, hogy felidézem egy régi, meghatározó élményemet.

Egy nemzetközi nagyvállalat világközpontjában dolgoztam pár évig. Minden év elején a központ közel ezer dolgozójának tartottak egy értekezletet, ahol a vállalat elnök-vezérigazgatója és a vezetők némelyike tartott beszámolót az előző év eredményeiről és vázolta az új évben ránk váró feladatokat. A cég felnőtteknek szánt, úgynevezett gyorsan forgó kategóriába tartozó terméket gyártott, célcsoportja a fiatal felnőttekből állt (vagyis 18 és 24 év közötti nagykorúakból). Az elnök-vezérigazgató előadása végén a hallgatóság kérdéseket tehetett fel. Ez remek alkalomnak számított, a vállalatközpont alkalmazottai készültek rá, előre meg is vitatták, mit kérdezzenek a nagyembertől. Így amikor véget ért az előadás és eljött a Q&A (kérdés-felelet) ideje, felállt egy kolléga, talán a marketing osztályról, és azt kérdezte: „Miért nem fejlesztünk ki egy márkát kifejezetten az idősek számára?” A kérdést néma csönd követte. Tényleg, miért nem? Az elnök-vezérigazgató hosszú másodpercekig kereste a megfelelő szavakat, aztán így felelt: „Mert őket már nem kell rávenni a termékünk fogyasztására. Ha eddig nem kezdték el, már nem is fogják, ha meg fogyasztóink, minek külön költeni rájuk?”

Úgy emlékszem, a válasz után enyhén gúnyos nevetés hullámzott végig a termen, és az is rémlik, hogy ez nem tetszett nekem. Marketing vagy üzlet szempontjából lehetnek az idősek érdektelenek vásárlói csoportként, de egy társadalom sem teheti meg büntetlenül, hogy megfeledkezik róluk, és egy nagy differenciálatlan masszaként gondol (vagy épp nem gondol) az idős emberek növekvő tömegére. Kucsera Csaba többek között elmondja: „hajlamosak vagyunk minden 65 év felettit egy halmazba besorolni, pedig hatalmas különbségek lehetnek az idős emberek élethelyzetei között, amire alig figyel oda bárki. A járvány ezeket az attitűdöket csak még inkább felerősítette, de közben felszínre hozta az idősellátás rengeteg megoldatlan problémáját is. A nyuggerezés ugyanannyira problematikus, mint a szépkorúzás, és a nagy kérdés, hogy ha jön majd a vírus második hulláma, akkor is megmarad-e a magyar társadalom együttműködési hajlandósága.”

Kiváló felvetések, igaz, Jellemző, hogy ha nem jön a COVID-járvány, a Szociálpolitikai Tanszék tudományos főmunkatársát valószínűleg a kutya sem interjúvolta volna meg. Az öregség nem szexi, a vele kapcsolatos kérdések unalmasak, a problémák megoldására úgysincs pénz, hagyjuk az egészet – vélik sokan. Egy világjárvány kellett ahhoz, hogy szembenézzünk az idősek helyzetével.

Dávid Péter

2020.07.03.


A 21. század egyik nagy kihívása, hogy lényegesen tovább élünk, mint korábban valaha, ám a társadalom egyelőre nincs felkészülve erre. Japánra különösen jellemző, hogy sok és egyre több az olyan idős ember, akiknek jó a kondíciójuk, szívesen és könnyen mozognak, motiváltak, és szellemileg is felveszik a versenyt a fiatalabb korosztályokkal. Japánban ezzel számot vetettek, és a 65 és 75 év közötti polgárokat tárt karokkal várják vissza a munkaerőpiacra – náluk a hivatalos nyugdíjkorhatár 75 éves korra tolódott. A munka világa azonban csak egy szelete a problémakörnek. Hogy mennyire összetett ügy az aktív és egészséges öregkor, azt a Stanford Egyetemmel együttműködő a Stanford Center for Longevity kutatóközpont munkája jól jelzi – a mentális és fizikai állapot mellett a pénzügyi biztonság megteremtésének, fenntartásának lehetőségeivel is foglalkoznak.

Az intézetet 2007-ben két professzor, Laura Carstensen és Thomas Rando alapította. Jelentős változásokat szeretnének elindítani. Ma sokan megérik a 90 év feletti kort, sőt egyre többen kerülnek be a 100 évesek klubjába. Az aktív és kiegyensúlyozott időskort fiatalon lehet megalapozni – állítják – és ezzel nehéz lenne vitatkozni.

Van számos olyan kutatásuk, kísérleti projektjük is, ami a jelenlegi helyzeten kíván javítani, és például, a minket is különösen érdeklő kérdésre választ találni, hogyan lehet a generációk közötti együttműködést elősegíteni.

Egy ilyen lehetőségnek látják az önkéntességen alapuló munkakapcsolatot. A projektben részt vevő fiatalok tapasztalt, elkötelezett idős mentorokat kapnak, akik így fontosnak, hasznosnak érezhetik magukat. A fiataloknak érzelmi képességekre, készségekre, tapasztalatokra (kritikus gondolkodás, problémamegoldás, szociális ügyesség) van szükségük, amelyekkel az idősebb felnőttek élettapasztalataik miatt bőségesen rendelkeznek. Ez olyan, nem elévülő tudás, amelyre a fiataloknak szükségük van, hogy sikeresek lehessenek az iskolában vagy a munkahelyen. Különösen igaz ez olyan fiatalokra, akik veszélyeztetett társadalmi csoportokba tartoznak, akik környezetükben nem kapják, nem kaphatják meg azokat a plusz ismeretket, impulzusokat, amivel jobb helyzetben lévő kortársaik rendelkeznek.

Az idősek az érzelmi elégedettség mellett lehetőséget kapnak új technológiák és trendek megismerésére, és megtapasztalhatják annak izgalmát, milyen az, ha fiatalabb perspektívából látják a világot.

Laura Carstensen pszichológus professzor egyik korábbi kutatása azt mutatta ki, hogy az emberek öregedésével agyuk valójában sok szempontból javul, ideértve a komplex problémamegoldó és az érzelmi képességeket. „Nagyon nagy veszteség a társadalom számára, ha nem kínáljuk fel ezeket a tapasztalatokat másoknak, különösen a fiataloknak” – jelentette ki a professzor.

Forrás Stanford News

2020.07.01.


Régóta rajongok Murakami Haruki regényeiért. Azt hiszem, valamennyit olvastam, mint ahogy a novelláit és a tényfeltáró riportjait is. (Egyedül azt a könyvét nem szerettem, amelyben arról elmélkedik, mire gondol futás közben – merthogy naponta lefut sok tucatnyi kilométert – és ezek a gondolatok nem tűntek túl izgalmasnak; bocs.) Viszont többnyire magával ragad írásainak játékossága és mély bölcsessége, humánuma, különös humora és azok a betétek, amelyek a huszadik század történelmének egy-egy sötét fejezetét tárják fel. Többször is jelölték irodalmi Nobel-díjra, de eddig még nem kapta meg (véleményem szerint meg fogja).

A hozzám hasonló megszállott Murakami-rajongók tudják, hogy a Mester nagyjából ugyanazokat a toposzokat használja regényeiben: sötét verem vagy kút alján napokig kuporgó és ott töprengő ember; művészeti alkotások megelevenedett figurái; különös-félelmetes madarak és mindenekelőtt macskák, macskák és még macskák. Többnyire van még a könyveiben régi jazz sztenderd és klasszikus muzsika, tokiói bárpult meg sok egyéb is persze, és a szexnek is mindig jut szerep (például a szép és nagy női kebel és a kecses női fül odaadó imádata is több regényben fellelhető). Visszatérő motívum az idős ember alakja, aki a megélt tapasztalatok bő tárházát hozza a történetekbe, és gyakran ő a rejtélyes mese kulcsa is egyben. Emlékezetes például a nyugalmazott hadnagy figurája A kurblimadár krónikájából: második világháborús visszaemlékezése megrázó és letehetetlenül izgalmas olvasmány, külön regény a regényben. Vénséges vénember már, amikor felidézi a főhősnek, milyen szörnyűségeket élt át Mandzsúriában és Szibériában, és a fiatal főhős már-már vallásos áhítattal csügg a szavain.

Legutóbbi olvasmányélményem A kormányzó halála című kétkötetes regény második része volt, amelyet épp a járvány kitörése után kezdtem el olvasni. Nagy önfegyelemmel elértem, hogy ne két nap alatt behabzsoljam be a több száz oldalt, ahogy szoktam, ahogy például az első kötettel is tettem. Ebben a varázslatos mesevalóságban is kiemelt szerep jut egy koros férfiúnak, aki régmúlt japán festőhagyományok folytatója volt szinte egész életében, és már egy idősek otthonában morzsolgatja napjait. Kimondatlanul is ő áll a titokzatos események középtengelyében. Szeretném, ha minél többen elolvasnátok ezt a Murakami-regényt is, ezért anélkül, hogy elárulnám, mi és hogyan játszódik a valóság és a képzelet határmezsgyéjén, ahogy az Murakaminál lenni szokott, csak arra az apróságra akarok rámutatni, mennyire átsüt a szövegen az idős ember iránti mély tisztelet. A szerző több száz oldalon keresztül hiteget minket, így alig várjuk, hogy fény derüljön végre a legkorosabb szereplő fiatalkori cselekedeteire. Csak annyit tudunk meg, hogy az Anschluss idején bátor tettet hajtott végre Bécsben a megszállókkal szemben, de teljes egészében sohasem értesülünk az öregember ifjúkori hősiességéről. Kijár neki, hogy megőrizze a titkát, nekünk pedig be kell érnünk azzal, hogy a regény többi szereplője óvja és tiszteletben tartja az öreg festőnek ezt a jogát.

Murakaminál az öregség sohasem a hanyatlást vagy az elmúlást példázza, vagy nem csak azt. A kormányzó halálában is a magasabb igazságosságba vetett hitet, az elszántságot és bátorságot, az erőt és a rejtelmességet testesíti meg. Letűnt kor hőse a festő. Noha teljes egészében az utolsó oldalig sem derülnek ki a titkok, amelyekből akad bőven a mesefolyamban, a regény végére mi is elfogadjuk, hogy egy öreg ember más szemmel nézi a világot, mint fiatalabb kortársai, és hogy ez így is van rendjén.

Dávid Péter

2020.06.30.