A szülői házban tanult mintákat és a genetikailag örökölt tulajdonságokat szerintem együttesen érdemes vizsgálni. Az ember nyilván felmenői temperamentumát, lelki sajátosságait hordozva, egyesek szerint boldogan születik a világra, hogy itt aztán elkezdődjön egy soha véget nem érő tanulási folyamat. Azt kell elsajátítanunk, nap mint nap csiszolgatva a tudásunkat, hogyan viselkedjünk egymással. Az ember és ember közötti viszonyulás a legbonyolultabb jelenségek közé tartozik. Gyökerei az öröklött tulajdonságok mellett azok a viselkedésminták, amelyeket szüleinktől, nagyszüleinktől, dédszüleinktől látunk. (Talán akad olyan szerencsés is, aki még az ükszüleit is ismerhette, gondolom, a világ azon tájain, ahol kiemelkedően magas életkort élnek meg az emberek.)

Amit otthon tapasztalunk, általában igazodási pont, viszonyítási alap marad egész életünkre. Vagy azért, mert annyira szép és emberi volt, vagy épp, mert nem volt az. Az sem ritkaság, hogy az ember mondjuk kamaszkorában szentül megfogadja magának, hogy azt, amit otthon olyan nehezen visel el, ő biztosan nem teszi majd, ha egyszer megházasodik és gyermekei lesznek. Szóval, tanulunk, okosodunk, ügyesedünk, igyekszünk eligazodni az emberi kapcsolatok szövevényes világában.

A tisztelet az idősebb nemzedékek tagjai iránt nem velünk született viszonyulás. Azt is tanuljuk, jó esetben könnyen. Van, amikor saját tiszteletlenségünkre ébredünk rá egy nap, és az adja a lökést, amely a helyes irányba terel minket. Egy személyes példa: amikor kisdiák voltam, édesanyám minden reggel negyedórával korábban ébresztett a kelleténél. Erre jó oka volt. Tudta, hogy szelíd ébresztgetésére gorombaságokkal válaszolok. Azért keltett hamarabb, hogy még legyen elég időm bocsánatot kérni tőle és kiengesztelni az elszenvedett szóbeli bántalmazásért. Aztán egyszer csak szöget ütött a fejembe, hogy ez bunkóság. Édesanyám újra meg újra kedvesen és csöndes szóval kelteget, én meg ilyen faragatlanul válaszolok…? Felkelni muszáj, miért bántom őt? Sohasem panaszkodott, sem édesapámnak, sem másnak, épp a szelíd beletörődése volt, ami ráébresztett az ébresztésem körüli bajra. Elszégyelltem magam, és megfogadtam, ezen változtatok. „Anya, holnaptól nem kell korábban keltened!” – mondtam neki, már az ajtóból visszafordulva, hátitáskával felszerszámozva. Rám emelte csodálkozó tekintetét, és nem szólt egy szót sem, de másnaptól negyedórával tovább aludtam.

Dávid Péter


Nagy családi egyetértés van a tekintetben, hogy a házilag eltett paradicsomszósz finom és egészséges. Kiváltképp, ha az a saját, kizárólag környezetbarát technológiával működő biokertből származó alapanyagból készül. Az egész család rajong érte, boldogan fogyasztja az egészséges, vegyszermentes, tápanyagokban gazdag terméseket, és az azokból télire eltett finomságokat.

Egészen mostanáig azon sem volt vita soha, hogy a paradicsomszósz elkészítése Anya dolga. A három gyermek – két felnőtt korú lány és az öccsük – hagyományosan a szájával veszi ki a részét a programból. Év közben csak beugranak Anyához, lekapják a kamrapolcról az üveget, és már szaladnak is vele boldogan haza a párjukhoz. A lehető legjobban hasznosul Anya fáradságos munkája, évről évre elfogy a rengeteg paradicsomszósz az utolsó üvegig.

Ám az idén valami megváltozott. Anya közel egy héten át rendületlenül dolgozta fel a töméntelen paradicsomot, amit középső, leginkább környezettudatos és zöldségeket, gyümölcsöket előnyben részesítő lánykája szállított haza a biokertészetükből. Csak jöttek, egyre csak jöttek a rekeszek, és Anya nem zúgolódott. Egyszer sem mondta, hogy maga is majd’ megsül a tepsiben fortyogó paradicsomszósz mellett, a harminc fokos konyhában; nem említette, mennyire nehezére esik ezt a rengeteg, ipari mennyiségű zöldséget (mások szerint gyümölcsöt) feldolgozni: átmosni, megtisztítani, leforrázni, meghámozni, megszabadítani a sérült részektől, tepsibe rakni és kavargatni, üvegekbe adagolni, majd bedunsztolni. Örült, hogy adhat a gyermekeinek, hiszen ők olyan leterheltek, olyan rengeteget dolgoznak. Hogy is lehetne idejük ilyesmire?

Aztán egyszer csak nem bírta tovább. Nemrégiben megműtött lába egyértelműen jelezte, hogy túl nagy a terhelés, a hosszas álldogálás. Mit volt mit tenni, töredelmesen bevallotta a közös családi messenger-beszélgetésben, hogy egyedül ezt nem képes folytatni. Hosszú, néma csend követte a drámai bejelentést, aztán a középső lány, az a bizonyos biotudatos válaszolt. Feláldoz két nap szabadságot, és majd ő befőzi a paradicsomot. Csak annyit kér, Anya tanítsa meg, hogyan kell. A második napon majd egyedül készíti, Anya nyugodtan felteheti a lábát pihenni a kanapéra.

Így is lett, az első nap terv szerint alakult, Anya bevezette a kisebb lányt a tartósítás tudományába. A lány figyelt, fejben jegyzetelt, dolgozott, nem kímélte magát, és este hullafáradtan búcsúzott Anyától. Másnapra pedig beszervezte az öccsét és annak a barátnőjét is. A nagylány épp nyaralt, ő most kimaradt.

Nagy bizakodással és bolondozva indult a nap, az ifjúság ügyesen dolgozott; igazi összhang, vidám csapatmunka alakult ki. Estére viszont a fáradtság jelei mutatkoztak. Elmaradoztak a napközbeni tréfák és ugratások, a paradicsomos brigád összeszorított foggal tevékenykedett: érezhető volt, alig várják a nap végét. Anya sóhajtozott a kanapén, de megállta, hogy besegítsen. Bár ez a szerep idegen és szokatlan volt számára, de elkönyvelte magában, hogy most másképp ad, mint eddig. Átadja az évek alatt felhalmozódott tudását, az összes tapasztalatát. Tanulási folyamatról lévén szó, fontos volt, hogy mindenki a maga részét végezze, annál ne tegyen többet, de kevesebbet sem. Segítsék egymást…

Végül is jó móka volt. Anya büszke volt a gyerekeire, és ők is magukra. Generációk együttműködéséről szólt ez a két nap. Szinte paradicsomi állapotban.

Dávid Péter


Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) arra figyelmeztetett, hogy nemzedéki katasztrófa alakulhat ki a koronavírus-járvány miatti iskolabezárásokból. A szervezet főtitkára, António Guterres kiemelten fontosnak tartja, hogy a diákok – úgymond, a megfelelő egészségügyi óvintézkedések mellett – visszaüljenek az iskolapadba. A legfrissebb adatok szerint mintegy százhatvan országban zártak be az iskolák, ami több mint egymilliárd diák életét érintette, miközben legalább 40 millió gyerek maradt ki az óvodából.

Eddig a hír, amely igazán mellbevágó (és nem is egyszerű ellenőrizni a valóságtartalmát). A járványról és a vírus okozta megbetegedésekről ellentmondásos híreket kapunk nap mint nap; épp augusztusban lehetett olvasni például arról, hogy a korábbi feltételezésekkel ellentétben a gyerekek sem védettek a fertőzéssel szemben. Tehát a különböző tanintézetek bezárása ésszerű lépésnek tűnik. Akinek iskolás korú gyermekei vannak Magyarországon, a saját bőrén tapasztalhatta meg az idei év első felében, milyen terhet jelent a hagyományos iskolai és óvodai működés felfüggesztése. Guterres főtitkár szerint az iskolabezárások vezetnek nemzedéki katasztrófához, de megkockáztatom: ha azok a bizonyos megfelelő egészségügyi óvintézkedések netán mégsem annyira megfelelőek, vagy nem sikerül maradéktalanul betartani őket, az is beláthatatlan következményekkel járhat. Mitől féljünk inkább? Az biztos, hogy ez a járvány mindenkinek fenekestől felforgatta az életét, és a mai gyerekek vészterhes korban élnek. A felnőtt korosztályok dolga, hogy működő és életszerű megoldásokkal rukkoljanak elő. A helyzet rendkívül nehéz, indokolt, hogy az idősebbek generációja felelősen gondolkodjon és cselekedjen a fiatalabbak érdekében.

Dávid Péter


Kicserélem a profilképem. Dacból. Mert látom az ellentétes irányú divatot. Szépnek és fiatalnak mutató fotó kell az arckönyv nevű közösségi oldalra. Be kell bizonyítani, hogy még mindig (sic!) milyen gyönyörű és határtalanul boldog vagyok: pofázmányomat egyetlen ránc sem csúfítja, fiatal vagyok, üde és ropogós, pedig elmúltam X éves. Látjátok, fiatalkák?

Viszont vagyunk néhányan, akik nem szégyelljük a korunkat. Büszkék ugyan nem vagyunk rá, de nem is röstelljük. Mintha azt mondanánk a fiataloknak: „Nyugodtan kinevethetsz, lesajnálhatsz, lehetsz akár kárörvendő is, nem bánom. Ne a koromért tisztelj, ha egyáltalán…”. Úgyhogy a mosolygós, sima képű énemet lecseréltem egy mostanira. Zord, zimankós és zörgős. Kimondottan előnytelen fotó, ezért tetszik. Nem bánom, ha ország-világ látja, hogy olyan a fejem, mint egy aszott citrom. A hajam piszkosszürke és csapzott, a tokám gyűrötten ráncos, a szemem alatt a mély árkokat jótékonyan eltakarja a napfény hatására besötétedett szemüveglencse. Ez van. Nem egyszerű, de el kell fogadnom a korom látható jeleit. A férfiember ugyanis – szerintem ezzel nem mondok újat – nem kevésbé hiú, mint a nők, csak másképp. A nő, amikor elmegy mellettünk egy pár és mi hátulról látjuk őket, azt kérdezi: „Drágám, ugye nekem nem ilyen nagy a fenekem?”

Egyáltalán, micsoda marhaság erre időt fecsérelni? Kicserélni a profilképet… Minek? Kit érdekel? Mondjuk tíz éve még engem sem érdekelt, ahogy más sem a külsőmmel kapcsolatban. Akkor most miért ez a cserebere? Mit akarok én ezzel bizonyítani? Magamnak vagy másoknak… Te jó ég, csak nem azt, hogy még egész fiatal vagyok és ropogós…? Talán bizony olyan kommenteket várok, hogy „Még mindig tök jól nézel ki”? Vagy egyszerűen csak lájkvadász lettem?

Nem, az biztosan nem. Visszateszem a régi képet, de még várok vele egy kicsit…

Dávid Péter


A minap, a hatvanötödik születésnapom után két nappal, majdnem felpofozott egy huszonöt körüli muszklis fiatalember egy parkolóban. A Meki teraszán ülve úgy látta, túl közel álltam meg az autójához, ezért odarohant, és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal küldött el melegebb éghajlatra. Megúsztam a verést, mert a kocsijához egy ujjal sem értem hozzá. Szerencsém volt? Bizony, mert eltángálhatott volna, aligha tudtam volna védekezni ellene.
Amúgy is egyre gyakoribb a szóbeli durvaság, és gyakran az idősebb a szenvedő alany, rosszabb esetben az áldozat. Szerintem ez tűrhetetlen.
A minap az interneten futottam bele egy nyílt levélbe, amelynek szerzője, bizonyos Hodászi Nándor úr, megosztja a vele és feleségével megesett történetet. Érdemes elolvasni a www.nemzetihir.com oldalon, mert fontos kérdéseket vet fel.
A hatvan körüli pár minden évben ellátogat Balatonfüredre, az ottani kempingben felállítja öreg sátrát, és a közeli kifőzdében eszik egy úgynevezett igazi balatoni hekket (ami csak attól balatoni, hogy ott sütik a tó partján). Az idei hallakoma azonban nem sikerült túl fényesen. A két megrendelt hekk közül az egyik félig nyers volt, ráadásul elfelejtették kibelezni sütés előtt. Amikor a feleség emiatt reklamált, a fiatal kifőzdei alkalmazott tovább sütötte ugyan azt a halat. Ám az továbbra is ehetetlen maradt, mert szénné égett ugyan, de a belsőségek benne voltak. Az újabb reklamációra a tizennyolc év körüli nő minősíthetetlen hangon válaszolt a középkorú párnak. Idézzük szó szerint Hodászi úr beszámolóját: „A lány ekkor teljesen kikelt magából és azt mondta, hogy mindig az ilyen vén szarokkal van a gond, unalmukban szórakoznak az emberrel ebben a kánikulában. A végén hozzátette, hogy ha nem tetszik a rendszer el lehet tolni a kerekesszéket Zánkára, ott majd biztosan finomabbat adnak. Közben elővette a telefonját és elkezdett videóra venni minket és hangosan kiabálta, hogy takarodjanak innen, ne zaklassanak, mert ő felvételt készít, és fel fog jelenteni minket, amiért ilyen arrogánsak vagyunk.”

Kérdéseim: Miért gondolja úgy bárki, még ha kifőzdei alkalmazott is az illető, hogy megengedhet magának ilyen stílust és viselkedést másokkal szemben? Honnan veszi a bátorságot, meg megsértsen és megalázzon embereket, főleg, ha azok a szülei vagy akár nagyszülei korosztályához tartoznak? Hová tűnt a minimálisan elvárható tisztelet és vendéglátói udvariasság? Mit tehetett volna másképp a házaspár? Helyesen tették-e, hogy közzétették egy nyílt levélben a velük történt kínos esetet, viszont más módon nem tiltakoztak és nem követeltek elégtételt? (Hodászi urat unokája bíztatta az internetes levélírásra, és a szerző kéri is, hogy minél többen osszák meg az írását – de vajon ez elegendő?) Ha holnap egy másik középkorú pár betéved ebbe a füredi kifőzdébe, ott a kemping mellett, vajon más bánásmódban lesz részük? A nyilvánvaló vendéglátói hibán túl, amelyet tehát senki sem korrigált, és amelyért senki sem kért elnézést, ki fogja tisztességes modorra és tiszteletre nevelni a kifőzde fiatal alkalmazottját? A kérdéssor folytatható, a töprengés és fejcsóválás helyénvaló. Eszembe jut például, hogy talán örülnünk kellene, amiért Hodásziék fizikai bántalmazás nélkül megúszták a hekkes esetet, ahogy én is a parkolói incidenst…? Hiszen, úgymond, csak szóbeli és érzelmi inzultusban volt részünk. Hodászi úr maga is emlegeti levelében a fizikai erőszakot, amikor azt írja: „Én soha senkinek nem kívántam rosszat, de ez a neveletlen kislány megérdemelne 1-2 atyai pofont.” Nem tudok egyetérteni vele, noha a „neveletlen kislány” viselkedésére valóban nincs mentség.

Itt tartunk. Magyarország, 2020 júliusa. Szomorú.

Dávid Péter


Félig ülsz, félig fekszel a szép, türkizzöld székben, szád kitátva, elszívó csövecske lóg ki belőle, a fogorvos-barát, akihez több mint harminc éve jársz hűségesen, beszélget veled, miközben tömi a fogadat. Vagyis inkább monologizál, hiszen neked csak egy-egy igenlő vagy tagadó nyögés-félére van módod. A fogorvos-barát hozzászokott ehhez, olyannyira, hogy néha helyetted is válaszol: ismeritek egymást.

„Az anyunak én mindig gyerek maradok, pedig maholnap nekem is unokám születik. Ő ott, Kiskunhalason a maga nyolcvanhat évével úgy látja, hogy nekem nincs más dolgom, mint róla gondoskodni. Tudod, meséltem, többször kapott infarktust. Az is megtörtént, hogy megszédült és elesett, eltört a csípőcsontja. Máskor meg a bokája, volt itt már minden. Ilyenkor azonnal engem hív. Nem érdekli, hogy száz kilométer van közöttünk, elvárja, hogy kocsiba pattanjak, és máris induljak a megmentésére. Viszek friss gyümölcsöt, több napra megfőzök neki; ezeket jó esetben megeszi, de sokszor megfeledkezik róluk. Felhív azzal, hogy éhes, két napja nincs mit ennie. Mondom neki, anyu, nyisd már ki a kamraajtót. Vagy a hűtőt! Jé, tényleg – mondja, de ez már sajnos megromlott a kamrapolcon.

A rövid távú memóriája gyakorlatilag nem létezik, de azt persze hibátlanul felmondja, amit kislánykorában tanult az iskolában. Ha javaslom, hogy Gábort küldöm magam helyett, mert páciensekkel van tele a váróm, megsértődik, leteszi a telefont. Még ki is kapcsolja, így áll bosszút. Az unokája sem elég jó, csak én mehetek. De azonnal ám! Ha mégsem indulok tüstént, tuti, hogy rosszul lesz. Amikor kétségbeesetten felhívom a szomszédasszonyát, hogy nézzen már rá, mert egy napja nem veszi fel a telefont, utána órákig panaszkodik nekem, hogy az a gonosz némber kémkedik utána, bejött a lakásba (persze, én adtam kulcsot neki az előre nem látható esetekre). Ide ne jöjjön senki… megvagyok én magamban, ezt szokta mondani. Már próbáltam ápolónőt fogadni mellé, nagy nehezen találtam is valakit, aki hajlandó volt gondoskodni róla napi négy órában egy kalap pénzért, de pár nap után elüldözte. Azt mondta, az a nő büdös és kiabált is vele. Kitalál ilyeneket. Zsarol, fenyegetőzik, sakkban tart, panaszkodik. Állandóan megsértődik valamin. Hogy vele nem törődik senki. Sajnáltatja magát. Mondtam neki, költözzön fel hozzánk, itt akár egy egész szint az övé lehet, olyan óriási ez a ház. Erről viszont hallani sem akar. Hagyjam abba a praktizálást, úgyis elmúltam hatvan, pihenjek nála, menjek hozzá gyakrabban, ezt válaszolja. Patthelyzet. Na, kész is vagyunk, öblíthetsz.”

Dávid Péter


Moszkvai egyetemista koromban hallottam a közmondást, miszerint “Старость не радость, молодость не жизнь”. Pontosabban csak az első felét, ami azt jelenti: „Az öregség – nem öröm”. A második felét akkor nem is ismertem, csak nemrég találkoztam vele. Azt jelenti: „A fiatalság – nem élet”. Vagy nem maga az élet, nem a teljes élet. Hála az internetnek, leltem hozzá orosz magyarázatot is: öregkorában, úgymond, az ember már nem örül, hiszen megfogyatkozott az ereje, legyűrik a betegségek, fiatalkorban pedig sok minden zavarja, mert nincs még elég tapasztalata. Az orosz mondás eredeti nyelven még rímel is… Az értelmezést állítólag szakember ellenőrizte; gondolom, egy nyelvész.

Találtam egy másikat mondást is, ugyanott: “Старый хочет спать, а молодой играть”, vagyis „Az öreg aludni akar, a fiatal pedig játszani.” Az idősek, szól a magyarázat, hamar elfáradnak, sok pihenésre és alvásra vágynak, míg fiatalkorunkban tele vagyunk erővel és duzzadunk az energiától, kicsattanunk az egészségtől, ezért vágyunk sok mozgásra, fickándozásra és játékra. Aztán egy harmadik orosz népi bölcsesség szerint “Молодость плечами крепка, а старость головой”, vagyis – szabad fordításomban – „A fiatalnak a vállában, az idősnek a fejében az ereje.” Eszerint zsenge korunkban fizikai erőnk, idős korunkban szellemi képességeink lennének a meghatározóak.

Nem szándékom vitatkozni az orosz közmondásokkal, de az már jó ideje foglalkoztat, milyen igazságtalanság ér minket, ahogy haladunk felfelé az évek grádicsán. Minél többet értünk a minket körülvevő világból – mert szépen gyűlnek a tapasztalataink – azzal egyidejűleg egyre kevesebb (fizikai) erőnk marad a cselekvésre. Képzeljük el ezt egy grafikonon ábrázolva. A vízszintes tengely mutassa az összteljesítményt (szellemi és fizikai képességeket együtt), a függőleges pedig az idő könyörtelen előrehaladását. A görbe az első szakaszban meredeken ível felfelé: fejlődés, tanulás, kiteljesedés – ez a fiatalság kiváltsága és (eléggé meg nem becsült) adománya. Aztán következik – kinél mikor – egy pont, ahol az emelkedés lelassul, majd megáll, és ezt követi egy nagyjából vízszintes vonalú rész. Ez a plató a felnőttkor. Elvileg teljesítőképességünk teljében vagyunk, tehát ekkor alkotunk nagyot, ha egyáltalán. Végül a harmadik fázis óhatatlanul a hanyatlás időszaka, erről szólnak a fent idézett orosz bölcsességek. Bevallom, én ezt nagy igazságtalanságnak tartom. Gyerekes dolog, tudom. Nyilván a tudás, a megértés és tapasztalat valamelyest kárpótol a megcsappant fizikai erőért, na de akkor is…! Hát nem vérlázító? Amikor végre kapiskáljuk, mi és miért történik az életünkben, el kellene fogadnunk, hogy már a fotelhoz (rosszabb esetben az ágyhoz) szögez a renyheség, a kór, vagyis a kor? Lázadozom ellene, és azzal bíztatom magam, hogy amíg képes vagyok változni (nem merek fejlődést mondani), addig nincs minden veszve. Hogy például én, aki jószerével aszfalton születtem és városi környezetben éltem le majd’ az egész életemet, ősz fővel kezdem élvezni a természet szépségét, fogok bele vadonatúj hobbikba, vágok bele új nyelv megtanulásába, merészkedem ismeretlen vidékekre. Talán mégis lehet az öregkor öröm, ha sikerül valamit megtartani a rugalmasságomból…? Ha a kétségtelenül lecsökkent teljesítőképességet ellensúlyozom nyitottsággal, az újdonságok befogadására való képességgel, a korábbinál is nagyobb toleranciával? Ha kész vagyok átlépni a saját árnyékomat…? Ez kinek-kinek mást jelent, a lényeg az árnyék átlépésén van. Na jó, esetleg át is lehet ugrani.

Dávid Péter


A következő mozaikkockák valódi emberekről szólnak. Megváltoztattam néhány körülményt, hogy senkire ne lehessen ráismerni, de nem kitalált figurákról beszélek.

Az első pár öt éve él együtt: a nő közelít a hatvanhoz, a férfi a harmincas évei elején tart. A nő több váláson van túl, egy nagy takarítóvállalat tulajdonosa. A férfi – úgymond – most éppen nem dolgozik: délelőttönként edzőterembe és szoláriumba jár, délután haverokkal sörözget, esténként otthon van a párjával. A nő vigyáz az alakjára, egészségére: reggelente fut, gondosan megválogatja ételét-italát, figyel rá, hogy ősz hajszál ne rontsa az összképet, rendszeresen jár kozmetikushoz, fiatalosan öltözködik. A férfi néha zsebpénzt kér és kap. Olykor kisebb-nagyobb ajándékot is. Étteremben a nő az asztal alatt csúsztatja a kezébe a tárcáját fizetéskor. Elvannak; nem éppen boldogok így együtt, de azért jobb, mint egyedül. A nő azt mondja, nincs szíve kirakni a férfit, akinek akkor haza kellene költöznie a mamájához.

A második pár tíz éve van együtt. A férfi túl a hetvenen, a nő negyven múlt. Üzleti kapcsolatnak indult, aztán egymásba szerettek. A nő korábban nem volt házas, a férfi többször is. Amikor megszületett az első gyermekük, a barátok és ismerősök felszisszentek: volt, aki aggódva, volt, aki rosszallóan. „Tudom, hogy az unokám lehetne, de olyan boldogok vagyunk” – mondta a férfi, amikor összefutottunk, és ő babakocsit tolt. Aztán három évvel később megszületett a második gyerekük, és a világ elfogadta, hogy úgy látszik, ez egy működő kapcsolat.

A harmadik párosban a nő a város egyik csúcskategóriás éttermének tulajdonosa, ennek megfelelő jövedelemmel. Lányai már felnőttek, kiröppentek a családi fészekből, férjére pedig, aki egész nap otthon ül, nincs sok gondja. Készül: cégvezetési szimulációs programokkal tanulja a vállalatirányítást. Már több mint tíz éve. Állítólag egy nap majd élesben is kipróbálja. Addig a felesége eltartja: szereti és becsüli. Nem rossz ez így nekik. A feleség tizenkét évvel idősebb a férjnél; a korkülönbség nem szembetűnő, szépen összeöregedtek.

A negyedik párt két úr alkotja. Az idősebb hetven fölött jár, a fiatalabb még csak negyvenes. Sokat veszekednek, többnyire csip-csup ügyeken, de erős érzelmi szálak kötik őket egymáshoz. Kapcsolatuk kiállta az idő próbáját, tizenöt éve élnek együtt. Anyagi gondjaik nincsenek. Környezetük megszokta és elfogadta őket. Az idősebb férfi valaha nős volt, gyermekei rendszeresen velük ebédelnek vasárnaponként, együtt főznek. Nincs ugyan családi idill, de a korkülönbség a legkisebb gondjuk.

Az ötödik pár hol szakít, hol újra együtt vannak. A nő a hatvanas évei derekán jár, a férfi harmincas. A nő réges-rég elvált; gyermekei és unokái szeretik, sok időt töltenek együtt. Kapcsolatáról a gyerekei semmit nem tudnak. A férfi is titkolózó alkat. Felesége és hároméves gyermeke van, akikhez erősen ragaszkodik, úgymond, bármit megtenne értük. A nőhöz szinte földöntúli szenvedély fűzi. Talán szerelem is, de ami a meghatározó, az a nemi vonzalom. Mindketten úgy érzik, életük legjobb szexpartnerét találták meg a másikban. Időről időre mégis szétválnak: a szakítást mindig a nő kezdeményezi, az újrakezdést a férfi.

A hatodik pár nyolc éve él együtt. A köztük lévő korkülönbség nagyjából húsz év. A férfi elvált ember volt, három felnőtt gyermek édesapja, amikor egy többnapos céges tanfolyam második estéjén a nő bekopogott a szállodai szobájába. A nő néhány hónap múlva áldott állapotba került, majd ikreknek adott életet. A férfi örült a két kisfiú érkezésének, de az ifjú szülőkre háruló felelősség és feladatok kissé megtépázták az idegeit. Rosszul alszik, reggel kimerülten kászálódik ki az ágyból. A nő szívesen vállalna még egy gyereket, de a férfi hallani sem akar erről.

A hetedik párban a férfi és a nő között évek óta nincs fizikai kapcsolat. A nő nagyműtéten esett át, és utána egyszerűen kihunyt benne a vágy. Szelíden nógatta a férfit, hogy nyugodtan tartson barátnőt, ha akar. A férfi azt mondta erre, hogy nem vágyik más társaságára. A férfit kicsit zavarja, hogy a nőt sokszor az anyjának nézik ismeretlenek. Egyszer a férfi javasolta, hogy hívjanak valakit harmadiknak, hátha az meghozná a nő kedvét, de a nő ezt kedvesen és határozottan elutasította.

A nyolcadik pár férfi tagja magával viszi fiatal és vonzó feleségét még az üzleti találkozóira is. Büszkélkedik vele. „Ő az én legszebb ékszerem”, mondja, és kérés nélkül elárulja, hogy ő maga már betöltötte a nyolcvanat, de a felesége korát diszkréten elhallgatja. Már az is rendkívüli, hogy valaki ebben a korban ilyen aktívan dolgozzon. És az sem mindennapos, hogy egy évtizedekkel fiatalabb nő olyan rajongással nézzen a férjére, ahogy ez a hölgy szokott. Láthatóan boldogok.

A kilencedik… meg a tizedik… Mindenki ismer ilyen párokat, igaz? A társadalom olykor rosszallóan nézi őket. Pedig nem az életkor dönti el, kivel lehetsz boldog, és kivel nem.

Dávid Péter


Valamikor így köszöntek az emberek egymásnak. Szép, nem? Mennyivel jobb, mint a szia vagy a jónapot. Mindegy, hogy csak üdvözlési forma, akkor is tetszik. Nem kellett volna hagyni, hogy kiüresedjen, akkor most sem hatna avíttnak. Használhatnánk bátran.

Nagy kedvencem Ricky Gervais angol humorista, színész, rendező, producer, zenész, író és rádiós műsorvezető.  Szövege, filmjei, nyilatkozata felkavaróan őszinte és sokszor megbotránkoztatóan szókimondó. Gyakran nyers és trágár. A Golden Globe filmes díjátadókon éveken át tartott kiselőadásain (mert köszöntőnek nem nevezném őket) az egész világ szörnyülködött, de közben a térdét csapkodva nevetett mindenki. Ahogy mondani szokták, megosztó személyiség: vannak rajongói, és vannak, akik ki nem állhatják őt. Egy sorozatáról szeretnék most említést tenni, mert idekívánkozik a Respect for all oldalára.

Az After Life a Netflixen látható. Tony, a főhős, naponta meglátogatja az idősek otthonában élő édesapját, aki súlyos demenciában szenved. Tony is szenved, valahányszor eltölt pár percet édesapjával, mert rettentően fáj neki a szellemi leépülésben vergődő apját látni. Újra meg újra beszélgetni próbál vele, de ebből a legjobb esetben is csak valami tragikusan mulatságos, torz párbeszéd sül ki. Tony, aki egyébként maga a két lábon járó fájdalom (imádott felesége elvesztése gyötri, meg az önsajnálat), minden nap bemegy az otthonba, önkínzó eltökéltséggel. Bizonyára tudja, hogy édesapja bármelyik nap távozhat az élők sorából, és nem akar abba a hibába esni, hogy nem mondja ki: szereti őt, ameddig még lehetősége van rá. Ez is borzasztóan félresiklik:

– „ Szeretlek, apa!” – mondja Tony elérzékenyülve.

– „Buzi!” – vágja rá az apja, mereven maga elé bámulva.

Aki járt már demens, élemedett korú emberek bentlakásos intézményében, megtapasztalta, mit tesz ez a betegség az emberrel. A szerencséseknek, akik nem találkoztak még a demenciával, csak annyit mondanék: örüljenek, hogy nem ismerik. Tony majd’ belepusztul gyászába, újra meg újra összeroppan a veszteség súlya alatt, mégis minden nap bemegy az őszi falevelekről elnevezett otthonba. Mint néző, ezért nagyon tisztelem.

Tiszteletem, Tony!

Dávid Péter


Kit és mire jogosít fel a szülő-nagyszülő-unoka kapcsolati rendszer? Hogyan osztoznak a felelősségen a felnőtt szereplők? Sokféle kérdés felvetődik, amikor a nagyszülő vigyáz az unokájára, nézzünk meg néhányat közelebbről!

A hírekben szerepelt a minap: kizuhant az ablakon a második emeletről egy négyéves gyermek, de szerencsére túlélte a balesetet. Nyolcvankét éves nagymamája hagyta egyedül a lakásban. Állítólag korábban jelezte a fiának, hogy már nem képes vigyázni az unokára és kérte, ne bízza rá a gyermeket. A fia azonban érzelmileg zsarolta. A nagymama engedett a nyomásnak, aztán ebből lett a baj.

Más.

Egy ismerősömet a lánya felszólította, miután rendszeresen vigyázott a gyermekére, hogy soha többé ne merje megkérdezni az unokájától, mi bántja, miért szomorú. Megrökönyödve kérdezett vissza a nagyi, hogy ezt mégis mire vélje. Erre annyit közölt válaszképpen a lánya, hogy az ilyen kérdésekkel sulykolja a gyerekbe a szomorúságot.

Más.

A nagypapa és másfél éves unokája az emeleti szobában játszott, amikor megjelent a kislány apukája. A nagypapa erre elindult lefelé. Nem csukta be maga mögött az elhúzható korlátot a lépcső tetején, amelyet a szülők azért rendszeresítettek, hogy megelőzzék a balesetet. Az apa aztán súlyos szemrehányásokkal illette a nagypapát, mondván: a gyermek elindult utána, akár le is eshetett volna a lépcsőn és belegondolni is rossz, mi történhetett volna. A nagypapa tiltakozott, mondván: azt hitte, az apa átvette tőle a gyereket, habár ez így kimondva nem hangzott el.

Furcsa és eltérő jellegű helyzetek. A közös bennük a kellemetlen konfliktus, és amiről szólnak: a felelősségről és figyelemről.

A szülők szemszögéből nézve: meddig terjedhetnek az utasításaik és elvárásaik, amikor a nagyszülőkre bízzák a gyermeküket? Mi szabhat határt ezeknek? Bármit kérhetnek? Amikor a nagyszülőnél van a gyermek, a felelősség is osztatlanul az övé?

Ha pedig a nagyszülő szemszögéből nézzük: vannak-e korlátai egy ilyen helyzetben, és ha igen, hol húzódnak? Mi az, ami már nem fér bele? Van egyáltalán bármi ilyen?

Az könnyen belátható, hogy nem szabad visszaélni a nagyszülő segítő szándékával és szeretetével. Sokak öregkorát szépítik meg az unokákkal töltött órák. Ám nem várható el a nagyszülőtől, hogy ereje fölött teljesítsen. A fiatalabb nemzedéknek (a fiatal szülőnek) illik tudomásul vennie, ha a nagymama vagy nagypapa azt mondja: most nem alkalmas. Másfelől a nagyszülőnek is illik tiszteletben tartania a szülő kéréseit: ne tegyen semmit, amiről tudnivaló, hogy a gyermek szülei nem fogadnák örömmel. A gyerek iránti felelősség elsősorban mindig a szülőt terheli, de amikor a nagyszülőnél van a gyermek, ő is osztozik benne; ilyenkor – átmenetileg – egyedül az ő vállát nyomja. A szituáció felnőtt résztvevőinek pedig mindig figyelniük kell egymásra, ez az alap.

DP